Ha van olyan hónap, amitől a legtöbben úgy húzzák össze a kabát gallérját, mintha soha az életben már nem akarnák levenni, akkor az a november. Ez az a sötét, komor, „hagyjatok már békén” típusú időszak, amikor reggel még vaksötét, este már vaksötét, délben meg csak úgy félhomályban pislog az ember, mintha valaki elfelejtette volna feltekerni az égen a villanyt. Hetek telnek el napsütés nélkül, és egyre kedvetlenebbek az emberek.
Nekem valójában a november mindig is ilyen kis felnőtt advent volt, csak épp nem csokis ablakokat bontogatok, hanem a Marilyn bár bejárati ajtaját. Mert hát mit lehet csinálni ilyenkor? Kint a köd úgy ül a városon, mint egy hatalmas, benyugtatózott macska, bent viszont… hát bent azért más világ fogad. Főleg a Marilynben.
A Marilyn bár nem is igazán klub, nem is igazán bár… inkább egyfajta melegedő a léleknek. Tudod, az a fajta hely, ahol a bejáratnál már olyan illat csap meg, amitől úgy érzed, hogy hazatértél egy hosszú, fárasztó munkanap után. Csak itt nem kérnek számon, nincsenek további feladataid, annyi a dolgod, hogy jól érezd magad. És amikor már visszajáró vendég vagy, akkor tudod, melyik lépcsőfok nyikkan, melyik pultoslánnyal miről fogsz beszélgetni, és melyik táncoslány milyen zenére megy igazán bele a flow-ba.
És novemberben ez még hangsúlyosabb. Mert ilyenkor a sötétség nemcsak kint van, hanem a fejekben is. Munkahelyi év végi hajtás, hideg, ködszitálás, jeges szél, mindenki egy kicsit savanyúbb, egy kicsit csöndesebb, és egy kicsit befelé fordulósabb. A Marilyn meg ezzel szemben olyan, mint a város saját kis fényterápiája. A meleg, aranyszínű lámpák nem harsányak, nem villogósak, inkább olyanok, amire akkor ott, úgy érzed, hogy pontosan erre van szükséged. Meleg, puha, simogató fény.
És tudod, mi a legszebb? Hogy ott bent novemberben mindenki őszintébb. Nem tudom, hogy miért. Talán a sötétség miatt, talán a túl sok kabát alatt felgyűlt feszültségtől, vagy talán a félhomály teszi, de ilyenkor az emberek sokkal inkább elengedik magukat. Nem kell a nyári nagyszájúság, nem kell a tavaszi romantika, meg a téli karácsonyi kötelező mosoly. Novemberben az ember egyszerűen csak jelen van, ahogy van, kicsit fáradtabban, kicsit zárkózottabban, de valahogy őszintébben.
Ahogy leülsz a bárpulthoz, a pultos lány már kérdezés nélkül tolja eléd a „szokásosat”. Ő pontosan tudja, hogy novemberben kicsit hosszabb italt kérsz, mint máskor. A fények lágyan játszanak a pohár oldalán, a zene pedig valahol a lassú lounge és a régi funk között lebeg. Nem túl hangos, de épp eléggé ott van, hogy a gondolataidat elsodorja a helyi klíma.
És amikor felnézel, látod, hogy a színpadon épp melyik lány lép előre. A novemberi fények valahogy mindegyikükön másképp csillannak. A vörös hajú lánynál olyan, mintha egy kandalló lobogna mögötte. A fekete hajú, hosszúlábúnál meg olyan, mintha a sötétségből rajzolódna ki a testének minden íve. Ilyenkor valahogy még ők is lassabbak, komótosabbak. Nincs rohanás, nincs túlkapás. Csak a mozdulat, a fény és a ritmus. Mint egy lassított felvétel egy olyan filmből, amit újra és újra látni szeretnél.
Novemberben a Marilyn olyan, mintha a városnak lenne egy titkos, meleg szíve. Minden este kialszik kint a fény, és valahol bent felkapcsolódik egy másik. És aki belép, az egy pillanatra elfelejti, hogy kint csatakosak az utcák, hogy a hideg végigcsípte a füleit, és hogy a nap már délután négykor lelépett.
Ezért szeretem én a novembert. Ezért szeretem a Marilyn bárt. Mert amikor a város a legcsúnyábban, legszürkébben néz ki, akkor a Marilyn pont ugyanannyira ragyog, mint mindig. Talán kicsit még jobban is. És amikor a bár ajtaja becsukódik mögötted, a kinti sötét hirtelen nem is zavar többé. Mert tudod, hogy bent vár a fény, a hangulat, a női nevetések, az italok csilingelése és az a fajta meleg, ami nem a fűtőtestből jön, hanem valahogy belülről.
November az év legsötétebb hónapja, de a Marilynben valahogy sosem az. Ott mindig van egy kis fény, egy kis sztori, egy kis mozgás, egy kis élet. És néha ez bőven elég ahhoz, hogy az ember átvészelje a hideget.
Vélemény, hozzászólás?