Nos, itt az új év. Megint. Az a különleges pillanat, amikor az ember kollektíven elhiszi, hogy egy dátumváltás majd rendbe rakja azt, amit egész évben sikerült szétcsapni. Január elsején mindenki tiszta lappal akar indulni, mintha az élet egy spirálfüzet lenne, nem pedig egy sörfoltos jegyzet a bárpulton. Én már csak csendben figyelem ezt az egészet, mint egy öreg róka, aki tudja: a csapda ugyanaz, csak a sajt más színű.
Persze volt idő, amikor komolyan vettem ezt az egészet. Emlékszem, talán ’99 szilveszterén – amikor még mindenki attól félt, hogy az Y2K lenullázza a bankszámlát meg a mikrót – megfogadtam, hogy „jövőre rendesebb életet élek”. Igen. Pont ezt a mondatot. Rendesebb. Másnap reggel egy házibuli helyszínén, a fürdőkádban ébredtem, kabát párnának, konfetti a hajamban, és egy cetli a zsebemben: „Ne felejts el visszajönni.”
Spoiler: visszamentem.
Az újévi fogadalmak olyanok, mint a bárpultnál tett ígéretek hajnali háromkor. Abban a pillanatban halálosan komolynak tűnnek, de reggelre csak egy halvány emlék marad belőlük, meg egy enyhe fejfájás. „Kevesebbet iszom.” „Nem járok el minden héten.” „Nem hívom fel.” Aztán ott állsz január másodikán, kabátban, és azon gondolkodsz, hogy vajon a kedvenc táncoslányod lecserélte-e már a piros ruhát aranyra az új év tiszteletére.
Idén is tettem fogadalmat. Olyan igazit, felnőtteset. Azt mondtam magamnak: „Csak ritkábban megyek sztriptízbárba.” Figyeld meg a finom megfogalmazást. Nem azt, hogy nem megyek. Hanem ritkábban. Ez már fejlődés, kérem szépen. Ez már tapasztalat. Az élet megtanítja az embert pontosan fogalmazni.
Fiatalon még én is fogadkoztam. Komolyan. Ünnepélyesen. Volt, hogy még tanúkat is hívtam hozzá – általában két haver, meg egy félig teli whiskey-s pohár. Az egyik klasszikus fogadalmam az volt, hogy „idén normális kapcsolatom lesz”. Ezt akkor fogalmaztam meg, amikor egy sztriptízbárban ültem, és egy lány a színpadon épp több érzelmet mutatott egy hajdobással, mint az exem fél év alatt. Ott, abban a pillanatban teljesen logikusnak tűnt.
A fogadalom persze január ötig tartott. Január hatodikán már ugyanabban a bárban ültem, ugyanazon a széken, és a pultos annyit mondott: „Boldog új évet, szokásos?”
Na, ott értettem meg, hogy vannak dolgok, amiket nem az évszám határoz meg.
Volt olyan év is – talán 2007 –, amikor megfogadtam, hogy „nem költök hülyeségekre”. Ez nagyjából addig élt, amíg meg nem láttam egy új táncoslányt, akinek olyan mosolya volt, hogy az ember hirtelen elfelejtette a rezsit, a jövőt, meg azt is, hogy miért jött be eredetileg. Hülyeség? Lehet. De legalább következetes voltam: ugyanazokra a hülyeségekre költöttem, mint mindig.
Az újévi fogadalmak legnagyobb hazugsága az, hogy majd holnaptól mások leszünk. Nem holnaptól lesz más az ember, hanem legfeljebb kicsit őszintébb magához. Én például idén azt fogadtam meg, hogy nem hazudok magamnak. Ez így elég jól hangzik, ugye? Gyakorlatban annyit jelent, hogy bevallom: szeretem az éjszakát. Szeretem a félhomályt, a túl hangos zenét, a neonfényeket, meg azt az érzést, amikor az ember tudja, hogy nem itt kellene lennie… és pont ezért marad.
A sztriptízbár újévkor külön műfaj. Minden csillog, mintha Vegas és a körúti valóság összeházasodott volna egy rossz döntésből. A lányok mosolya kicsit fáradtabb, de profibb. A vendégek lelkesebbek, mint indokolt lenne. Mindenki ígérget mindenkinek: borravalót, visszatérést, jobb életet. Ott születnek a legszebb újévi fogadalmak – és ott halnak meg a leggyorsabban.
Én már nem akarok megváltozni januárban. Nekem elég, ha emlékszem. Azokra az évekre, amikor még mindent komolyan vettem. Azokra, amikor nem. Azokra az éjszakákra, amikből történet lett, nem tanulság. Mert a tanulságot mindenki elfelejti, de egy jó sztorit még évek múlva is elő lehet venni egy ital mellett.
Az igazság az, hogy az új év nekem nem a tiszta lapról szól. Inkább arról, hogy ugyanarra a lapra írok tovább, csak más tollal. A bár fényei ugyanazok, a zene ugyanúgy túl hangos, de valahogy minden januárban van benne egy kis nosztalgia. Mintha a múlt összekacsintana veled: „Na, megint itt?”
És én visszakacsintok. Mert lehet, hogy a fogadalmak elbuknak, de a történetek megmaradnak. Az új év meg… az csak egy újabb kifogás arra, hogy elmeséljük őket.
Vélemény, hozzászólás?