Van az évnek néhány olyan éjszakája, amelyről az ember úgy érzi, hogy valami több van benne, mint egyszerűen néhány óra sötétség. Sejtelmes, megmagyarázhatatlan, valahogy egészen más, mint a többi éjjel. Például a karácsony előtti este, és a szilveszter is ilyen. De ha választanom kéne, nekem a legkülönösebb mindig is a Szent Iván éjszakája volt.
Június vége, a nyár már teljes erőből dolgozik, a nappalok hosszúak, az esték lusták, és valahogy még a levegőnek is más illata van. Régen azt mondták, hogy ilyenkor vékonyabb a határ a látható és a láthatatlan világ között. A tűznek különleges ereje van, a gyógynövények hatása megsokszorozódik, és aki figyel, az olyan dolgokat is észrevehet, amiket máskor biztosan nem.
Persze a történet jóval régebbre nyúlik vissza, mint a kereszténység. A nyári napforduló ünnepét már az ősi népek is megtartották. Tüzeket gyújtottak a dombtetőkön, átugrották a lángokat, és hitték, hogy ez a szertartás egészséget és szerencsét hoz rájuk. Aztán jött a kereszténység, és az ünnep Keresztelő Szent János napjához kapcsolódott. Az Iván név valójában a János régi szláv megfelelője, innen lett a magyar hagyományban Szent Iván éjszakája.
A néphit szerint ilyenkor lehetett szerelmi varázslatokat végezni, jövendőt mondani, elveszett dolgokat megtalálni. A lányok koszorút fontak, a legények tüzet ugráltak, és valahol mindenki hitt benne egy kicsit, hogy ezen az éjszakán bármi megtörténhet.
És tudjátok mit? Talán tényleg megtörténhetett.
Amikor húszéves voltam, egy ilyen Szent Iván-éjszakán keveredtem bele egy történetbe, amit a mai napig nem tudok teljesen megmagyarázni.
Egy Balaton melletti faluban buliztunk. Nem voltak még okostelefonok, nem világított minden sarokban LED-fény, és az emberek még tudtak úgy beszélgetni, hogy közben nem a kijelzőjüket bámulták. Sokkal kevesebb volt a fény- és zajszennyezés. A helyi focipálya mellett raktak tüzet, egy hatalmas máglyát. Szólt a zene, forró nyári éjszaka volt, napbarnított arcok mosolyogtak össze, nem volt túlságosan nagy rendezvény, inkább az a beszélgetős, meghitt összejövetel.
Éjfél körül elsétáltam a part felé egy lánnyal, akinek ma már a nevét sem tudnám biztosan megmondani. Csak arra emlékszem, hogy hosszú haja volt, és olyan nevetése, amit kilométerekről fel lehetett volna ismerni.
A víz fekete volt, mint az olaj. A túlparton néhány fény pislákolt, fölöttünk pedig olyan csillagos ég terült el, amilyet ma már ritkán látni. Leültünk egy stég végére, és beszélgettünk mindenféléről: jövőről, szerelemről, tervekről. Értelmes lány volt, és talán az éjszaka hangulata tette, de egészen elbűvölőnek találtam. Azt kívántam, hogy bárcsak az éjszaka sosem érne véget. Az ember húszévesen azt hiszi, végtelen idő áll előtte.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a távolban, a nádas szélén mintha valami fény mozogna. Nem erős fény. Inkább csak egy halvány derengés. Majd megindult a víz tükrén, mintha táncot járna. A lány is látta, percekig néztük némán, lélegzet-visszafojtva. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt.
Hosszasan találgattunk, hogy vajon mi lehetett, de persze nem találtunk rá ésszerű magyarázatot, abban a pillanatban mindketten ugyanarra gondoltunk: hogy ezen az éjszakán talán tényleg vannak nem evilági dolgok.
Azóta eltelt jó pár évtized. Sok nyár jött és ment. Sok tábortűz kialudt, sok szerelem véget ért, és sok emlék megkopott. De minden évben, amikor közeledik Szent Iván éjszakája, eszembe jut az a stég, az a fekete víz és az a különös fény a nádasnál. Lehet, hogy csak a fiatalságom vetítette rá a világra a maga varázsát.
Vagy lehet, hogy tényleg vannak éjszakák, amikor a világ egy pillanatra megmutatja a titkos arcát.
A Szent Iván-éj számomra mindig erről szólt. Nem a babonákról, nem a népszokásokról, és nem is a történelemről.
Hanem arról a ritka érzésről, amikor az ember megáll egy pillanatra, beleszagol a nyári éjszakába, és úgy érzi, hogy bármi megtörténhet.
Még akkor is, ha másnap reggel minden ugyanolyannak látszik.
Vélemény, hozzászólás?