Van az a pillanat, amikor a fények elhalványulnak, a zene lüktetni kezd, és a színpad közepén ott áll valaki – mezítláb, vagy tűsarkúban –, kezében a fémrúd, amit pár másodperccel később már úgy forgat körbe, mintha a gravitációt is kikapcsolta volna. A rúdtánc, vagy ahogy régen mondták, pole dance, mára már sokkal több lett, mint erotikus showelem: sport, művészet, önkifejezés, és nem mellesleg elképesztően kemény fizikai munka.
Egy kis múltidézés – a rúdtól a csillogásig
A rúdtánc gyökerei messzebb nyúlnak, mint azt sokan hinnék. Nem Las Vegasban született, és nem is egy füstös amerikai klubban. Az egész sztori még Indiában kezdődött, valamikor több száz évvel ezelőtt, a Mallakhamb nevű tradicionális sporttal. Ott a férfiak fából készült oszlopokon mutatták be akrobatikus mozdulataikat – erő, egyensúly és ügyesség, nem kevés életveszéllyel fűszerezve. A kínai cirkuszban is használtak hasonló eszközt, csak ott két rúd között ugráltak a sportolók, ezt hívták Chinese pole-nak.
Aztán ugorjunk a 20. század elejére: a vándorcirkuszok és a vásárok világába, ahol a sátorban már nemcsak akrobaták, hanem táncosnők is megjelentek. Ők hozták be a mozgásba a csábítást, a testbeszédet, a játékot – és persze a közönség hálásan tapsolt. Innen aztán egyenes út vezetett az 1920–30-as évek Amerikájába, amikor a burlesque és a cabaret világában a rúd végleg a színpad közepére került.
A modern rúdtánc tehát keveréke lett az ősi akrobatikának és a női test mozgásának ünneplésének. Egy kis fizika, egy kis erotika, és sok-sok izommunka.
A klubok aranykora – amikor a fények vörösen égtek
A 70–80-as évek Night clubjai voltak az igazi rúdtáncos aranykor. A füstös félhomály, a lassan mozgó reflektorok, a bárpultnál izzadó férfiak, és a táncos, aki pontosan tudta, hogyan kell egyszerre elcsábítani és távol tartani. A rúd nemcsak kellék volt, hanem partner – akivel a táncos flörtölt, harcolt, megpihent rajta.
Ebben az időszakban a rúdtánc végleg összefonódott az erotikával. De ne feledjük: nemcsak a csábításról szólt, hanem a kontrollról is. A táncos volt a helyzet ura – ő döntötte el, mit enged látni, és mit nem. A jó rúdtáncos nem vetkőzött le teljesen – elég volt, ha mozdult egyet a fényben, és a fantázia elvégezte a többit.
Sokan lenézték, sokan idealizálták – de a klubvilágban a rúd körül mindig ott kavargott a pénz, a vágy, és a szabadság illata.
A sport, ami kigyúrta magát
Aztán jött a 2000-es évek nagy fordulata. A rúdtánc kilépett a bárfüstből, és beköltözött a fitnesztermekbe. Elkezdtek versenyeket szervezni, új neveket kitalálni – pole fitness, pole sport –, és hirtelen mindenki rájött, hogy ez nemcsak szexi, hanem baromi nehéz is.
A profi sportolók elképesztő erővel és hajlékonysággal dolgoznak: az egész testüket használják, és a rúdhoz tapadnak, mintha mágnes lenne. A sportverzióban persze nincs tűsarok, nincs csábító mozdulat – csak a nyers izommunka, a fizika és a határok feszegetése.
De mégis, a rúdtáncban megmaradt valami a régi varázsból. Még a legkomolyabb bajnokságokon is ott bujkál a mozdulatokban az elegancia, a test öröme, és az a bizonyos kis adag „városi bűn”.
Erotika vagy művészet? Talán mindkettő.
Ma már két világ él egymás mellett: a sportos rúdtánc, amit olimpiára álmodnak, és az erotikus, ami továbbra is a Night clubok elengedhetetlen része. Az egyik az önfegyelemről és az erőről szól, a másik a játékról és a vágy megtestesítéséről.
És ha őszinték akarunk lenni: mindkettőben ott van az emberi test csodája. A rúdon nincsenek trükkök – ott minden valóságos. Az izom, a súlypont, a bőr, a csúszás, a fáradás – mind egyszerre dolgozik, és közben valami elképesztően látványos születik.
A rúd körül mindenki egyenlő
Érdekes módon a rúdtánc mára egyfajta önkifejezéssé is vált. Nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, sportolók és művészek egyaránt megtalálják benne a saját történetüket. Van, aki erőt, van, aki önbizalmat, van, aki egyszerűen csak szabadságot keres.
A rúdtáncban nincsenek tabuk. Van izzadság, van fájdalom, van büszkeség. És ha a klubban jársz, ahol a fények táncolnak a fémrúdon, vagy ha a konditeremben látod, ahogy valaki fejjel lefelé lebeg rajta – tulajdonképpen ugyanazt látod: az emberi test és a mozdulat közös, ősi táncát.
Vélemény, hozzászólás?