Budapest tavasszal gyönyörű, ehhez kétség nem fér. A parkok lombkoronái zöldbe borulnak, az utcák megtelnek élettel, még a Duna vize is más színre vált ilyenkor.
Van valami a levegőben tavasszal, amitől a magyar ember egyszerűen nem tud megülni a fenekén. Mintha a tél alatt felgyűlt rengeteg feszültség egyetlen nagy sóhajjal kiszabadulna, és onnantól kezdve nincs megállás: a budapesti teraszok megtelnek, az utcák zsongani kezdenek, és még az is mosolyog, aki amúgy egész évben meg van sértődve az egész világra.
Mint a felrázott pezsgő
Egy kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor felrázod a pezsgőt. Néhány másodpercig semmi nem történik, csak vársz feszülten, aztán hirtelen durran, és minden kifröccsen. Na, a magyar tavasz pont ilyen, és ebben van valami egészen különleges.
Mert mi aztán profi módon tudunk keseregni, panaszkodni, morgolódni – ez szinte nemzeti sport. De amikor eljön az ünneplés ideje, akkor aztán átkapcsolunk egy teljesen más üzemmódba. Olyan felszabadultan tudunk örülni, mintha az előző hónapok összes nyűgje sosem létezett volna.
Most pedig itt volt ez a varázslatos vasárnap este. Na, az nem csak politika volt, hanem egy kollektív érzelmi hullámvasút. Emberek ültek nappalikban, bárokban, tereken, várakozva, akárcsak a szilveszteri visszaszámlálásnál, szemük a tévé vagy a telefon képernyőjén, és ahogy jöttek az eredmények, úgy változott a hangulat.
Volt, ahol csend lett, volt, ahol örömujjongás, de egy dolog közös volt: az intenzitás. Az, ahogyan megéltük. És ez a közös bennünk valójában.
Aztán feloldódott az egész addigi feszültség. Valaki töltött vagy rendelt még egy kört, valaki rágyújtott kint a friss, enyhén langyos levegőn, és elindultak a beszélgetések. Nem csak politikáról, hanem az életről, a tervekről, a mindennapi hülyeségekről. Mert a magyar ember ilyen: beleáll mindenbe gőzerővel, megéli a pillanatot, aztán egy ponton azt mondja, „na jó, forduljunk egymás felé, mert különben szétesik az egész”.
Egymás felé fordulás
És ez az „egymás felé fordulás” tavasszal kap igazán erőre.
A Margit-szigeten futók, akik inkább beszélgetnek, mint futnak. A rakparton söröző társaságok, akik hangosabbak, mint kéne, de senkit nem zavar. A spontán bulik, amik úgy indulnak, hogy „csak egy italra ugorjunk be”, aztán hajnalban azon kapod magad, hogy valami teljesen random összeverődött társasággal röhögsz egy totál értelmetlen sztorin.
És közben ott van az a furcsa, nehezen megfogható szabadságérzés. Nem csak az a nagy, pátoszos szabadság, hanem az a sok apró is. Hogy nem kell kabát. Hogy kiülhetsz a napra. Hogy ráérsz. Hogy lehet. Hogy most valahogy könnyebb minden.
Talán ezért tudunk ilyen felszabadultan ünnepelni. Mert nem csak az alkalmat ünnepeljük, hanem azt is, hogy végre egy kicsit levegőhöz jutottunk. Kitárhatjuk az ablakot, kiülhetünk a teraszra, a padokra, kimehetünk a négy fal fogságából.
És ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez az egész nem is az ünnepekről szól. Hanem arról, hogy időről időre emlékeztetjük magunkat: bármennyire is szeretünk panaszkodni, örülni még annál is jobban tudunk. Csak kell hozzá egy kis tavasz. Meg egy jó sztori. Meg persze egy társaság, akikkel érdemes végignevetni az egészet.
Más lesz minden este
És talán pont emiatt lesz most más minden este. Nem azért, mert hirtelen jobb helyek nyílnak, vagy olcsóbb lesz a pia – ugyanazok a pultok, ugyanazok a zenék, ugyanaz a bejárat, ugyanaz a padló, ugyanazok a falak. De az emberek… na, azok mások lesznek.
Mert amikor egész nap azt érzed, hogy könnyebb megszólítani valakit, hogy nem néznek rád furán, ha szóba elegyedsz egy idegennel, hogy nem csak magadba vagy zárva, akkor ezt este sem hagyod otthon.
A szórakozóhelyeken is átbillen valami. Mostantól talán nem az lesz, hogy mindenki a saját kis buborékjában ücsörög, telefonnal a kézben, fél szemmel a többieket méregetve. Hanem odafordulsz. Röhögsz. Belekérdezel. Belekötsz – jó értelemben.
Lesznek spontán beszélgetések, fura ismeretségek, olyan sztorik, amik másnap már kicsit homályosak, de közben pontosan tudod, hogy ezért volt érdemes kimozdulni.
Mert most nem csak levezetni megyünk. Most találkozni megyünk. És ez óriási különbség.
Mert amikor benne van a levegőben ez a fajta szabadság – nem a nagy, zászlólengetős, hanem az a csendesebb, emberibb –, akkor egy átlagos péntek este is tud olyan lenni, amire később érdemes visszaemlékezni.
Nem kell hozzá nagy terv. Nem kell hozzá különleges alkalom. Csak az, hogy kilépsz az ajtón, és nem húzod vissza magadra azt a falat, amit télen olyan gondosan felépítettél.
Aztán ott állsz egy pultnál, kezedben egy ital, körülötted idegenek, és egyszer csak már nem is annyira idegenek.
És akkor jön el az a pillanat, amikor rájössz:
Nem az este lett jobb.
Hanem mi lettünk végre egy kicsit nyitottabbak egymás felé.
És innen már tényleg bármi lehet…
Vélemény, hozzászólás?