A karnevál egyik legnagyobb előnye, hogy végre nem kell magyarázkodni. Felveszel egy maszkot, és onnantól bármi megtörténhet, az lehetsz, aki csak szeretnél. Vagy legalábbis úgy érzed, hiszen a maszk mögött persze ugyanaz az ember maradsz, de mégis ad neked valamiféle biztonságot, és névtelenséget. Fiatalabb koromban azt hittem, ez csak pia meg hormon kérdése, ma már tudom, hogy a karnevál egy társadalmilag elfogadott felmentés. Ideiglenes amnesztia a józan ész alól. És lássuk be, erre időnként nagy szükségünk van, nem véletlen a többszáz éves hagyomány. Az emberek mindig is vágytak arra, hogy egy időre más emberek lehessenek.
Az első igazi karneválélményem Velencében volt, akkor, amikor még nem számított, hogy mi lesz holnap, nem volt rajtam felelősség, maximum annyi, hogy épségben hazaérjek egy-egy kirándulás után.
Hűvös február volt, köd és lagúnaszag, az az összetéveszthetetlen téli Velence-szag. Akkor volt a tömeg, hogy ha elestem volna, a következő utcában állok fel. Mindenki maszkban, köpenyben, csipkében, mintha egy barokk kosztümös film forgatásába csöppentem volna bele, aminek egyszerre vagyok a rendezője, operatőre es főszereplője. Ott senkit nem érdekel, hogy ki vagy a maszk mögött, mi a sztorid, miért vagy ott, mindenki ugyanazt keresi: néhány nap gondtalan szórakozást.
Velence ilyenkor nem város, hanem inkább egy állapot. Egy kicsit részeg, egy kicsit romlott, de végtelenül csábító. A sikátorokban nevetés, a tereken zene, és az egész olyan érzés, mint egy lassú, fülledt tánc, amikor nem akarod, hogy vége szakadjon a zeneszámnak. Egyik este egy fekete maszkos nővel beszélgettem vagy két órát. Nekem mindig jól ment az ismerkedés, köszönhetően talán annak, hogy sosem voltak nyelvi akadályaim, mivel kétnyelvű nevelésben nőttem fel. Utólag kötött eszembe, hogy meg sem kérdeztem a nevét, vagy azt, hogy honnan jött, de olyan természetességgel beszélgettünk mindvégig, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Amikor vissza indult a társasághoz, akikkel érkezett, csak annyit mondott: „Holnap már úgysem fogsz emlékezni rám.” Valójában ebben nem lett igaza, hiszen most is megemlítem.
Évekkel később, már itthon, egy másik karneválon (vagyis farsangon) rájöttem, hogy hiába óriási a kulturális különbség ország és ország között, abban hogy ki hogyan ünnepli a tél végét, mégis ugyanazt az érzést keresik az emberek: egy kicsit kibújni a saját bőrükből, egyetlen estére valaki másnak lenni.
Egy vidéki város farsangi forgatagában kötöttünk ki, amikor a felvonulás után a társaság fele még „csak egy italra” akart menni. Az a „csak egy”, amiből hajnal lesz. Így sodródtunk be egy helyi kocsmába, ahol a karnevál tematikája annyiban merült ki, hogy konfetti volt a pulton, és a DJ ismerte a hangerőgombot.
És mégis: ugyanaz az érzés. Félhomály, zene, szerepek. Ott mindenki kicsit többnek mutatta magát, mint ami nappal. Nem volt benne semmi romantikus, inkább őszinte. Maszk nélkül, de ugyanazzal a céllal: kiszabadulni.
Tavaly ilyenkor a Marilyn bár karneváli eseményére neveztem be, és kiváló döntés volt. Idén is pontosan ez a cél. Ha te is kezded most már irreálisan hosszúnak érezni ezt a telet, és úgy érzed, hogy ideje elűzni, akkor javaslom, hogy válaszd a Marilynt. Csinos táncoslányok, jó zene, hatalmas italválaszték, állandóan megújuló igényes sztriptíz műsorok várnak, és minden csütörtökön más-más témaest. Február 19-én karnevál.
A karnevál számomra nem a jelmezekről szól, hanem sokkal inkább egy emlékeztető. Hogy néha jó elengedni a kontrollt, jó kilépni abból a szerepből, amit magadra húztál. Legyen az velencei maszk, bohócruha vagy egy bár félhomálya, a lényeg ugyanaz: egy estére semmit sem kell komolyan venni.
Másnap persze mindig jön a valóság. Kávé, fejfájás, halvány emlékek. De valahol mélyen ott marad az érzés, hogy volt egy éjszaka, amikor más lehettél. És ez valójában bőven elég ok arra, hogy jövőre is felvegyük azt a bizonyos maszkot.
Vélemény, hozzászólás?