Az este már a bejáratnál ígéretes volt. A Marilyn ajtaján ma este egy kis olasz zászló lengett, és az ajtón belépve a pultos lány “Buonasera”-val köszöntött, mintha egy velencei kávézóban lennénk. Minden vendég kezébe nyomtak egy pohár proseccót – “ajándék a háztól, signore”, a háttérben hangulatos olasz zene szólt, és a refrénnél már fél ház együtt énekelt.
Lehuppantam az egyik félhomályos asztalhoz, szemben a színpaddal, ahol épp egy fekete hajú, olíva bőrű lány mozgott lustán, de pontosan annyi tudatossággal, hogy minden férfitekintet rajta maradjon. A pultnál ülő régi törzsvendégek úgy bólogattak az ütemre, mintha minden héten itt töltenék az olasz estét – és gyanítom, tényleg így van.
A lány, aki később mellém ült, egy nagyobb portugál társasággal érkezett és Gina néven mutatkozott be. Tipikus mediterrán szépség: sötétbarna haj, mandulavágású szem, olyan mosoly, amiben egyszerre volt benne a “most jól szórakozunk” és a “vigyázz, mert bajba sodorlak” ígérete.
– Te szereted az olasz estéket? – kérdezte, miközben belekortyolt a proseccójába.
– Jobban, mint kéne – feleltem. – Olaszországban mindig történik valami, ami miatt később csak a fejemet fogom… vagy vigyorgok napokig.
– Voltál ott sokszor? – hajolt közelebb.
– Túl sokszor – vigyorodtam el. – Mondjuk, volt egy nyaralás, ami mindent vitt.
Gina érdeklődve felkönyökölt, és úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy ebből nem templomlátogatás lesz. Én meg hátradőltem, és hagytam, hogy a prosecco és a zene visszarántson abba a régi nyárba…
Az egész úgy kezdődött, hogy pár haverral leugrottunk Rimini mellé, valami apartmanos szállásra. Első este még csak a tengerparti sétányt jártuk be, de másnap már bekeveredtünk egy tengerparti klubba, ahol minden második szám Eros Ramazzotti volt, a többi meg valami olyan zene, amitől a lányok maguktól léptek a parkettre.
Ott találkoztam Laurával – hosszú, vörösesbarna haj, zöld szem, napbarnított bőr… Megvártam, hogy bárpulthoz lépjen, kért egy Aperol Spritzet, én pedig odamentem hozzá egy “Ciao bella”-val, amire nevetett, és azonnal átváltott angolra, nehogy az első mondatnál lebukjak, hogy a szókincsem kábé három szó.
Az este gyorsan haladt: tánc, nevetés, egyik ital a másik után, meg az a fajta közelség, amikor a zenét már nem is hallod, csak az ő hangját. Később, mikor a társaság már szétoszlott, ketten sétáltunk le a partra. A homok még langyos volt, a víz pedig halkan csapott a lábunkhoz. Leültünk, és beszélgettünk mindenről – a kedvenc ételekről, filmekről, és persze arról, miért imádják az olasz férfiak a magyar nőket… és fordítva.
Aztán egyszer csak megcsókolt. Nem az a bizonytalan, próbálkozós csók volt, hanem az a fajta, amiben benne van az egész mediterrán nyár. Hajnalig ott maradtunk, és mikor visszamentem a szállásra, a srácok csak annyit mondtak:
– Nem is te lennél, ha egy utazás során nem tűnnél el egy nővel!
Szerettem volna még találkozni vele, de másnap a strandon egy férfival láttam őt viszont, és jól látszott a köztük levő testbeszédből, hogy nem aznap ismerkedtek meg. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és ennyi volt.
– Szóval – fejeztem be a történetet, visszatérve a Marilyn félhomályába –, amikor ma meghallottam itt az olasz zenét, azonnal beugrott Laura és az a nyár.
Gina elmosolyodott, és közelebb hajolt.
– Tudod, nekem is van pár ilyen sztorim… de azt csak egy prosecco mellett mesélem el.
– Akkor hozzunk még egyet, mondtam, és intettem a pult felé.
A zene közben egy pörgősebb olasz funkyra váltott, a színpadon másik lány vette át a stafétát, de Gina ott maradt mellettem. A poharak újrateltek, és az este már azon a ponton járt, amikor tudod, hogy nem sietsz sehová.
A Marilyn olasz estéjén nem kellett Riminiig utazni – elég volt egy pohár prosecco, egy szép nő, és a megfelelő dal, hogy újra érezzem egy emlékezetes olaszországi nyaralás minden emlékét. És ki tudja… lehet, hogy pár év múlva majd erről az estéről mesélek valaki másnak, ugyanígy.
Vélemény, hozzászólás?