A martini nemcsak egy ital – egy korszak szimbóluma. Elegancia, hűvös önbizalom, és egy kis titok minden kortyban. Az eredete azonban nem teljesen egyértelmű: egyesek szerint az 1800-as évek közepén, Kaliforniában, egy aranyásó kérte a „Martinez” nevű koktélt, amiből aztán a martini fejlődött ki. Mások szerint a híres vermutgyártó Martini & Rossi ihlette a névadást. Bárhogy is legyen, a martini gyorsan a kifinomult italozás jelképévé vált.
A klasszikus recept egyszerű: gin és száraz vermut, jéggel keverve, nem rázva – legalábbis a James Bond-éra előtt. A ’20-as–’30-as években a martini a jazzkorszak és a speakeasy bárok sztárja lett, a pohár pedig a film noir hősök kezében örökre bevésődött a kollektív emlékezetbe. Később megjelentek a variációk: a vodka martini, a dirty martini olívás lével, sőt, a modern édesebb verziók is.
A martini több mint ital: stílusnyilatkozat. Egy pohárban ott az időtlen hűvösség, a letisztult ízlés, és az a bizonyos „cool”, amit semmi más nem tud utánozni.
Emlékszem, kisgyerekkoromban a szüleim nagyon szerettek martinizni. Mindig elővették hozzá a nászajándékba kapott ólomkristály poharakat, és esküszöm, még a testtartásuk is megváltozott, ahogyan akkurátusan készülődtek a martini estékre. Áthívták a szomszédból Julikát, meg a férjét, Ferit. Julika valami irodai munkát végzett, Feri pedig egyszerű gyári melós volt. Anyámék ilyenkor megadták a módját, kiöltöztek, felkerült az ünnepi csipketerítő is az asztalra, aminek a közepén ott díszelgett a magyar kártya. Ott sorakoztak a poharak és sütemények, amiből ha venni akartam egyet, akkor anyám a kezemre csapott, hogy az a vendégeké, ott a széle a konyhában, azt egyem.
Nem voltunk különösebben gazdagok, egy nyolcadik emeleti másfél szobás panelben laktunk, de bizonyos események alkalmával a szüleim szerettek Dallas hangulatot teremteni.
Szerettem, amikor vendégek jöttek, Julika például kimondottan kedves volt, megfűzte anyámat, hogy maradhassak az asztalnál egy ideig és én legyek az osztó a kártyánál, Feri pedig engedte, hogy megkóstoljam a martinit.
-Nagylegény már -mondta a méltatlankodó apámnak (14 éves voltam), hadd kóstolja meg, semmi baja nem lesz ettől az édes szartól -mondta egy gyári munkás nemes egyszerűségével.
Hát így indult a martinis pályafutásom.
Később persze rájöttem, hogy ez egyáltalán nem az én italom, de akkor elegánsnak és kivételesnek tartottam.
Nosztalgiát ébresztett bennem a Marilyn Night Club martini estje. Évek óta nem ittam már ezt az “édes szart”, gondoltam, miért ne?
Valójában meglepően jólesett, egészen más hangulata volt így, egy valóban fényűző környezetben, gyönyörű sztriptíz táncosok társaságában, és végre valódi martinis pohárban szervírozva.
Gyengén indult az este, csak néhány törzsvendég volt rajtam kívül, igaz hogy korán érkeztem aznap. Aztán elkezdek érkezni a vendégek, és pillanatok alatt megtelt a hely. Láthatóan nem csak bennem ébresztett nosztalgiát a martini, mert szinte kivétel nélkül mindenki azt rendelt.
Éjfél körül extra show műsor kezdődött, két új táncoslánnyal bővült a Marilyn csapata, egyszerűen szenzációsak, mindenképpen érdemes nekik szentelni egy estét. Kimondottan kellemes hangulatú éjszaka volt, bár semmi különösebb esemény nem történt, kisebb-nagyobb társaságok érkeztek-távoztak, én pedig csak ültem a bárpultnál, és kiélveztem ezt az elegáns, ráérős estét.
Talán ebben rejlik a martini titka: leülsz és megadod a módját, egy este, amikor nem sietsz sehová…
Vélemény, hozzászólás?