Legyen ez a blogbejegyzés most egy megemlékezés a világ egyik legcsodálatosabb és legtitokzatosabb nőjéről, akinek nevét viseli a kedvenc sztriptíz bárom.
A Marilyn Table Dance bárban június elején került megrendezésre Marilyn Monroe születésnapjának évfordulójára meghirdetett esemény. Idén lenne 99 éves, akár meg is élhette volna, de neki nem ez a sors jutott.
Hogyan vált ez a gyönyörű nő ennyire ikonikussá, és miért van az, hogy mindmáig senki nem tud a nyomába lépni?
Valahányszor meglátom azt az ikonikus képet, tudjátok, azt a fehér ruhásat, ahol a szellő a magasba emeli a szoknyáját, mindig elkap valami különös érzés. Egyszerre nosztalgia, vágyakozás és szomorúság. Mert Marilyn Monroe több volt számomra, mint egy színésznő. Ő volt a nő, akit sosem ismerhettem meg, de akit valahogy mégis mindig ismertem.
Gyerekként egy régi fekete-fehér fotón láttam először, talán képeslap volt, nem emlékszem pontosan. Csillogott a szeme, mosolygott, és olyan természetes bájjal mozdult, mintha az egész világ csak az ő színpada lenne. És talán az is volt. Aztán amikor először hallottam a hangját, az a kicsit selypítő, mégis érzéki hang, na ott teljesen végem volt. Azt éreztem, hogy “Igen, ő az.”
Marilyn Monroe, vagy ahogy anyakönyvezve volt: Norma Jeane Mortenson. Már a neve is olyan, mint egy régi hollywoodi történet kezdete. Egy lány, aki sötét árnyak közül, nehéz gyermekkorból indult el, és csillagként ért az ég tetejére – de csak azért, hogy túl gyorsan zuhanjon vissza onnan.
Kevés ember volt annyira ellentmondásos, mint ő. Egyszerre volt a világ szexszimbóluma és egy törékeny, bizonytalan nő, aki mindennél jobban vágyott az elfogadásra. A kamerák előtt ragyogott, de a forgatások szüneteiben gyakran szorongott, sírt, késett. Nem azért, mert nem érdekelte a munka, hanem mert rettegett attól, hogy nem elég jó. Milyen érdekes ez, nem igaz? Ha látsz egy gyönyörű nőt, meg sem fordul a fejedben, hogy bizonytalan lehet magában.
Ami számomra igazán különlegessé tette, az az, hogy nem játszotta meg magát. Még a legszínpadiasabb pillanataiban is volt benne valami őszinte. Nem csak a külseje miatt szerették az emberek – bár az is tagadhatatlanul lenyűgöző volt –, hanem azért, mert egyszerűen érezni lehetett rajta, hogy ő is ember. Esendő, érzékeny, szeretetre vágyó, aki mintha nem is lenne tisztában azzal, hogy mennyire szexi.
Sokan emlékeznek rá a Szőkék előnyben vagy a Van, aki forrón szereti című filmekből, ahol kacér mosollyal és hibátlan időzítéssel nevettette meg a világot. De én sokszor inkább az Egy kis hely a nap alatt vagy a Kallódó emberek Monroe-jára gondolok. Azokra a jelenetekre, ahol egy nő próbálja elhitetni magával, hogy rendben van, miközben belül majdnem összeomlik. Ezekben volt ő igazán valóságos, nyilván azért, mert valójában a saját életét vitte vászonra.
A szerelmi élete talán jobban előtérbe került, mint a tehetsége, pedig abban az időben még nem kapott akkor hangsúlyt a celebség, mint napjainkban. Joe DiMaggio, Arthur Miller… nagy nevek, mégsem tudta egyikük sem megtartani őt magának. Talán senki sem tudta volna. Nem azért, mert nem volt méltó hozzájuk, hanem azért, mert Monroe nemcsak egy nő volt, hanem egy életérzés. Egy legenda, akit nem lehet keretek közé szorítani.
A halála, mindössze 36 évesen, máig fájdalmas emlék. A mai napig rejtély lengi körül: baleset, öngyilkosság vagy valami sokkal sötétebb? A válasz talán már nem is számít. Az a tény, hogy elment, túl korán, és annyira értelmetlenül, mindenki számára megrendítő szerintem.
De tudjátok mi a furcsa? Ahogy telnek az évek, Marilyn nem halványul. Épp ellenkezőleg. A fiatalsága, a mosolya, a fájdalma, a titokzatossága, mind ott van a régi filmkockákon, a fotókon, a social media felületeken, milliónyi helyen, nincs ember a világon, aki ne ismerné fel őt. És minden alkalommal, amikor megnézek tőle egy jelenetet, úgy érzem, mintha egy pillanatra újra élne. Nem úgy, mint egy színésznő, hanem mint valaki, akit ismertem. Vagy legalábbis szerettem volna ismerni. Van az a kifejezés a nőkre, hogy “a szomszéd lány”, ezt akkor használjuk, ha valakit valami miatt ismerősnek érzünk, ismeretlenül. Nos, Marilyn a legszexibb szomszéd lány volt.
Marilyn Monroe nem csak a férfiak álma volt. Ő a nő volt, aki önmagát próbálta megtalálni egy világban, ami folyton formálni akarta őt. Nekem -ahogy sok más férfinak is- ő halhatatlan ikon marad örökre. “Soha nem értettem igazán ezt a szexszimbólum dolgot… Ez a gond, a szexszimbólum egy tárgy lesz. Én utálok csak egy tárgy lenni. De ha már valaminek a szimbóluma vagyok, akkor inkább leszek a szexé, mint valami másé, aminek szimbóluma van.” -így nyilatkozott önmagáról 1962-ben, a Life magazin hasábjain.
Vélemény, hozzászólás?