Ez is a Marilyn egyik eseménye volt júniusban! A szabadságot ünnepelni nagyon is helyénvaló, legyen szó bármilyen szabadságról, habár ez nyilvánvalóan a nyár, és a vele járó szabadság érzéséről szólt. Meg természetesen a sztriptízbár adta szabadságról.
Te mikor érezted magad utoljára igazán szabadnak?
Nekem a nyár valami varázslatos módon újra és újra előhozza ezt az érzést.
Ha az ember már felkarcolta az ötödik X-et, elkezdik utolérni az emlékek. Jönnek, mint a hullám a Balatonparton, néha csak egy-egy emlék foszlány, máskor pedig egészen élesen, mintha nemrég történt volna, ami igazából 30 éve volt. Szerintem ez attól függ, hogy éppen mi idézi elő az emléket. A nyár különösen nosztalgikus időszak ilyen szempontból. Elég egy ismerős zene a rádióban vagy egy fröccs egy étterem teraszán, és máris visszarepülök a kilencvenes évek közepébe, amikor még nem volt másnap. Csak az este volt, meg az „itt és most”.
Valahol ’95 körül járhattunk. A nyár javában tombolt, én meg akkoriban az albérletemből épp csak kievickélve, félállásból, félálomban éltem a fővárosi életet. De ahogy eljött az első igazán meleg nyári hétvége, nem volt kérdés: irány a Balaton. Ez egyetlen nyáron sem volt kérdés vagy döntés, ez volt a normális mindenki számára. Tudom, most már inkább Horvátország, de akkoriban a fiatalok számára a magyar tenger volt az úticél. Csak mentél, ahová hívtak, aztán lesz, ami lesz.
A haverokkal kibéreltünk egy kis faházat Zamárdiban. Semmi luxus, épphogy nem ázott be az eresz alatt. De egyáltalán nem a szállás számított, hanem hogy közel legyünk a parthoz, a lányokhoz meg a bárpultokhoz. A sorrendet tetszés szerint lehetett variálni.
A program rém egyszerű volt, délig alvás, délutánonként strandolás, néha egy-egy sörözés a mólónál, de az igazi élet este kezdődött. Volt egy hely, talán „Hullám” volt a neve, vagy „Sirály”. Már nem is tudom. Csak arra emlékszem, hogy minden este ott kötöttünk ki. Ott, meg egy bizonyos Vivi mellett, aki… nos, ő volt maga a nyár.
Vivi nem a klasszikus szőke bombázó volt. Inkább az a cserfes, mosolygós, veszélyesen cuki típus, akinek a dumája olyan volt, mint a fröccs: könnyűnek tűnik, aztán egyszer csak fejbe csap. Egy este szó szerint belém botlott a tánctéren, én pedig valami olyasmit mondtam neki, hogy ez csakis a sors keze lehet, ő ezen felnevetett, és onnantól kezdve nem volt megállás.
Innen indult, és nem is kellett ennél több, ennyire egyszerű volt az ismerkedés. Nem volt hetekig tartó chatelés egy randit megelőzően, aminek a 90%-a általában kudarccal végződik. Ez volt a régi jó offline világ.
Végigtáncoltuk az éjszakát, közben elmeséltük egymásnak az életünk felét – a másik fele ráért másnapra, amit persze egyikünk sem tartott be.
Hajnaltájt együtt sétáltunk le a partra. Ott még volt egy kis nyüzsgés, bár nem egészen olyan, mint nappal, néhány párocska a pokrócokon, pár fáradt pecás a vízparton. Mi csak leültünk a stégre, lábunk a vízben, a levegő sűrű volt, mint a balatoni hekk illata. Aztán Vivi rám nézett, és csak annyit mondott:
– Ugye tudod, hogy ez csak egy éjszaka?
– Ezért éri meg emlékezni rá majd harminc év múlva, nem? – válaszoltam.
Nem volt nagy dráma másnap, semmi elbúcsúzás, se telefonszám csere. Akkoriban nem volt semmilyen social media felület, ahol rákereshetsz a másikra, csak az emlék. De az úgy maradt meg, ahogy kell: tökéletesen.
A Balaton (vagy bármely más vízpart nyáron) azóta is ugyanaz, csak mi változtunk. Már nem ugrálok be hajnali négykor a vízbe, inkább nézem a naplementét egy padon, és eszem a lángost sajt meg tejföl nélkül, mert a gyomrom már nem díjazza az extrákat. De amikor megcsap az igazi nyár illata, az megmagyarázhatatlan nyár illat, akkor mindig eszembe jut az az éjszaka (meg persze sok másik is) és a gondolat, hogy hány olyan nyár volt, amikor tényleg nem volt másnap.
Mostanában ritkábbak az ilyen random hétvégi kiruccanások, nyilván én is kevésbé vagyok már spontán, meg egy baráti társaságot sem könnyű összetrombitálni pár nap leforgása alatt. Meg az ember folyamatosan változik, 50 évesen nem feltétlenül csajozni indulsz, ha hétvégi programról van szó. Persze nem baj, ha végül úgy végződik az este, és időnként még most is úgy végződik. Én egy percig sem bánom, hogy kihasználtam a fiatal éveim minden percét. Ha lenne gyerekem, és a húszas évei elején járna, valószínűleg neki is ezt javasolnám, hogy élje meg a fiatal éveit szabadon, mert ezek az évek soha nem jönnek vissza.
A fiatalság nem a korodat tükrözi, hanem azt az érzést, hogy még minden megtörténhet. És mi más definiálná ennél jobban a szabadság fogalmát?
Vélemény, hozzászólás?