Szerző: peter

Budapest tavasszal gyönyörű, ehhez kétség nem fér. A parkok lombkoronái zöldbe borulnak, az utcák megtelnek élettel, még a Duna vize is más színre vált ilyenkor.

Van valami a levegőben tavasszal, amitől a magyar ember egyszerűen nem tud megülni a fenekén. Mintha a tél alatt felgyűlt rengeteg feszültség egyetlen nagy sóhajjal kiszabadulna, és onnantól kezdve nincs megállás: a budapesti teraszok megtelnek, az utcák zsongani kezdenek, és még az is mosolyog, aki amúgy egész évben meg van sértődve az egész világra.

Mert most nem csak levezetni megyünk. Most találkozni megyünk. És ez óriási különbség.

Mert amikor benne van a levegőben ez a fajta szabadság – nem a nagy, zászlólengetős, hanem az a csendesebb, emberibb –, akkor egy átlagos péntek este is tud olyan lenni, amire később érdemes visszaemlékezni.

Nem kell hozzá nagy terv. Nem kell hozzá különleges alkalom. Csak az, hogy kilépsz az ajtón, és nem húzod vissza magadra azt a falat, amit télen olyan gondosan felépítettél.

Aztán ott állsz egy pultnál, kezedben egy ital, körülötted idegenek, és egyszer csak már nem is annyira idegenek.

És akkor jön el az a pillanat, amikor rájössz:

Nem az este lett jobb.
Hanem mi lettünk végre egy kicsit nyitottabbak egymás felé.

És innen már tényleg bármi lehet…

Ezt az évszakot imádom a legjobban! Mindig valami újat hoz, valami izgalmasat, valami különlegeset. 

Mindenhol érezhető, hogy megváltozott a levegő, megváltozott a hangulat, Budapest mintha újjászületne ilyenkor. Megnyitnak a teraszok, az emberek ráérősen kávéznak a napsütésben, a nők kivirágoznak. Lekerül a téli kabát, a sál és a csizma, láthatóvá válnak újra a gyönyörű dekoltázsok, megvillannak a formás lábak, az ember ilyenkor örömmel nézelődik a napszemüvege mögül. 

Az éjszakai bárok élete is felpezsdül, esténként kisebb-nagyobb csapatok indulnak neki egy varázslatos éjszakának, az utcák nem üresek többé, az éjszakai klubok megtelnek élettel.

A magam részéről mindig szeretek új helyeket felfedezni, de a legnagyobb kedvencem mégiscsak a Marilyn Night Club marad. A best gentlemen’s Club ever! Ez az a hely, ami kiváló a megújulásában, most éppen a belső tér változott, ha lehet, akkor még hangulatosabb és még fényűzőbb lett, mint valaha. De nem csak ebben a tekintetben változott a látvány! Új sztriptíz táncoslányok érkeztek, a világ minden pontjáról, talán sosem volt ennyire egzotikus a felhozatal. 

Az izgalmas lapdance, pole dance, és table dance műsorok mellett minden héten valami elképesztő meglepetéssel vár az eseménynaptár. 

Felpörögtek a legénybúcsúk is, persze ez nem meglepő, állítom, hogy Budapesten nincs még egy olyan sztriptízbár, ahol ennyire színvonalas műsort kapsz! A rúdtáncos lányok hihetetlenül profik, ahogyan a pultosok is, az egész személyzet lenyűgöző. És hiszed, vagy sem, az itallap árai nem szöktek az egekbe, itt nyugodtan fogyaszthatsz kedvedre, nem hagyod ott inged-gatyád, hogy kifizesd a számlát. Érdemes figyelni az eseményeket, mert ezeken az estéken welcome drink-el, vagy őrült kedvezményekkel várnak. Ilyen ez a Marilyn Table Dance Bar, a legeslegjobb a fővárosban! 

Emlékszem a régi tavaszokra a kilencvenes évekből. Akkor minden hétvége egy külön fejezet volt. Általában péntek este kezdődött, egy félig üres bárpultnál, és valahol vasárnap délután ért véget a Dunaparton, amikor már a cipőmben homok volt, a hangom rekedt, és halvány gyanúm volt róla, hogy három nap alatt többet nevettem, mint egész télen. Egyik szórakozóhelyről mentünk a másikra, mintha nem lenne holnap. Amikor felkelt a nap, néhány órára hazatértem, kipihentem az estét, de még le sem ment a nap, én már újra úton voltam, várt a budapesti éjszaka, a varázslatos fényeivel, a boldog emberekkel, és a tavaszi éjszaka ígéretével. 

A tavasz már csak ilyen. Nem kérdez, csak betolja az ajtót, és azt mondja: „Na, gyerekek, ideje élni egy kicsit.”

Most már persze okosabb az ember. Vagy legalábbis lassabb. De amikor kisüt a nap, és az első teraszos sört leteszik elém, ugyanaz az érzés jön vissza, rengeteg emlék tör elő, egy-egy illattól, vagy szimplán csak a tavaszi szellő érzésétől a bőrömön. A város zsong, az emberek mosolyognak, és a levegőben ott van az a régi ígéret: hogy most bármi megtörténhet. 

És hidd el, tavasszal általában meg is történik.

A karnevál egyik legnagyobb előnye, hogy végre nem kell magyarázkodni. Felveszel egy maszkot, és onnantól bármi megtörténhet, az lehetsz, aki csak szeretnél. Vagy legalábbis úgy érzed, hiszen a maszk mögött persze ugyanaz az ember maradsz, de mégis ad neked valamiféle biztonságot, és névtelenséget. Fiatalabb koromban azt hittem, ez csak pia meg hormon kérdése, ma már tudom, hogy a karnevál egy társadalmilag elfogadott felmentés. Ideiglenes amnesztia a józan ész alól. És lássuk be, erre időnként nagy szükségünk van, nem véletlen a többszáz éves hagyomány. Az emberek mindig is vágytak arra, hogy egy időre más emberek lehessenek. 

Az első igazi karneválélményem Velencében volt, akkor, amikor még nem számított, hogy mi lesz holnap, nem volt rajtam felelősség, maximum annyi, hogy épségben hazaérjek egy-egy kirándulás után.

Hűvös február volt, köd és lagúnaszag, az az összetéveszthetetlen téli Velence-szag. Akkor volt a tömeg, hogy ha elestem volna, a következő utcában állok fel. Mindenki maszkban, köpenyben, csipkében, mintha egy barokk kosztümös film forgatásába csöppentem volna bele, aminek egyszerre vagyok a rendezője, operatőre es főszereplője. Ott senkit nem érdekel, hogy ki vagy a maszk mögött, mi a sztorid, miért vagy ott, mindenki ugyanazt keresi: néhány nap gondtalan szórakozást.

Velence ilyenkor nem város, hanem inkább egy állapot. Egy kicsit részeg, egy kicsit romlott, de végtelenül csábító. A sikátorokban nevetés, a tereken zene, és az egész olyan érzés, mint egy lassú, fülledt tánc, amikor nem akarod, hogy vége szakadjon a zeneszámnak. Egyik este egy fekete maszkos nővel beszélgettem vagy két órát. Nekem mindig jól ment az ismerkedés, köszönhetően talán annak, hogy sosem voltak nyelvi akadályaim, mivel kétnyelvű nevelésben nőttem fel. Utólag kötött eszembe, hogy meg sem kérdeztem a nevét, vagy azt, hogy honnan jött, de olyan természetességgel beszélgettünk mindvégig, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Amikor vissza indult a társasághoz, akikkel érkezett, csak annyit mondott: „Holnap már úgysem fogsz emlékezni rám.” Valójában ebben nem lett igaza, hiszen most is megemlítem. 

Évekkel később, már itthon, egy másik karneválon (vagyis farsangon) rájöttem, hogy hiába óriási a kulturális különbség ország és ország között, abban hogy ki hogyan ünnepli a tél végét, mégis ugyanazt az érzést keresik az emberek: egy kicsit kibújni a saját bőrükből, egyetlen estére valaki másnak lenni. 

Egy vidéki város farsangi forgatagában kötöttünk ki, amikor a felvonulás után a társaság fele még „csak egy italra” akart menni. Az a „csak egy”, amiből hajnal lesz. Így sodródtunk be egy helyi kocsmába, ahol a karnevál tematikája annyiban merült ki, hogy konfetti volt a pulton, és a DJ ismerte a hangerőgombot.

És mégis: ugyanaz az érzés. Félhomály, zene, szerepek. Ott mindenki kicsit többnek mutatta magát, mint ami nappal. Nem volt benne semmi romantikus, inkább őszinte. Maszk nélkül, de ugyanazzal a céllal: kiszabadulni.

Tavaly ilyenkor a Marilyn bár karneváli eseményére neveztem be, és kiváló döntés volt. Idén is pontosan ez a cél. Ha te is kezded most már irreálisan hosszúnak érezni ezt a telet, és úgy érzed, hogy ideje elűzni, akkor javaslom, hogy válaszd a Marilynt. Csinos táncoslányok, jó zene, hatalmas italválaszték, állandóan megújuló igényes sztriptíz műsorok várnak, és minden csütörtökön más-más témaest. Február 19-én karnevál. 

A karnevál számomra nem a jelmezekről szól, hanem sokkal inkább egy emlékeztető. Hogy néha jó elengedni a kontrollt, jó kilépni abból a szerepből, amit magadra húztál. Legyen az velencei maszk, bohócruha vagy egy bár félhomálya, a lényeg ugyanaz: egy estére semmit sem kell komolyan venni.

Másnap persze mindig jön a valóság. Kávé, fejfájás, halvány emlékek. De valahol mélyen ott marad az érzés, hogy volt egy éjszaka, amikor más lehettél. És ez valójában bőven elég ok arra, hogy jövőre is felvegyük azt a bizonyos maszkot.

Nos, itt az új év. Megint. Az a különleges pillanat, amikor az ember kollektíven elhiszi, hogy egy dátumváltás majd rendbe rakja azt, amit egész évben sikerült szétcsapni. Január elsején mindenki tiszta lappal akar indulni, mintha az élet egy spirálfüzet lenne, nem pedig egy sörfoltos jegyzet a bárpulton. Én már csak csendben figyelem ezt az egészet, mint egy öreg róka, aki tudja: a csapda ugyanaz, csak a sajt más színű.

Persze volt idő, amikor komolyan vettem ezt az egészet. Emlékszem, talán ’99 szilveszterén – amikor még mindenki attól félt, hogy az Y2K lenullázza a bankszámlát meg a mikrót – megfogadtam, hogy „jövőre rendesebb életet élek”. Igen. Pont ezt a mondatot. Rendesebb. Másnap reggel egy házibuli helyszínén, a fürdőkádban ébredtem, kabát párnának, konfetti a hajamban, és egy cetli a zsebemben: „Ne felejts el visszajönni.”

Spoiler: visszamentem.

Az újévi fogadalmak olyanok, mint a bárpultnál tett ígéretek hajnali háromkor. Abban a pillanatban halálosan komolynak tűnnek, de reggelre csak egy halvány emlék marad belőlük, meg egy enyhe fejfájás. „Kevesebbet iszom.” „Nem járok el minden héten.” „Nem hívom fel.” Aztán ott állsz január másodikán, kabátban, és azon gondolkodsz, hogy vajon a kedvenc táncoslányod lecserélte-e már a piros ruhát aranyra az új év tiszteletére.

Idén is tettem fogadalmat. Olyan igazit, felnőtteset. Azt mondtam magamnak: „Csak ritkábban megyek sztriptízbárba.” Figyeld meg a finom megfogalmazást. Nem azt, hogy nem megyek. Hanem ritkábban. Ez már fejlődés, kérem szépen. Ez már tapasztalat. Az élet megtanítja az embert pontosan fogalmazni.

Fiatalon még én is fogadkoztam. Komolyan. Ünnepélyesen. Volt, hogy még tanúkat is hívtam hozzá – általában két haver, meg egy félig teli whiskey-s pohár. Az egyik klasszikus fogadalmam az volt, hogy „idén normális kapcsolatom lesz”. Ezt akkor fogalmaztam meg, amikor egy sztriptízbárban ültem, és egy lány a színpadon épp több érzelmet mutatott egy hajdobással, mint az exem fél év alatt. Ott, abban a pillanatban teljesen logikusnak tűnt.

A fogadalom persze január ötig tartott. Január hatodikán már ugyanabban a bárban ültem, ugyanazon a széken, és a pultos annyit mondott: „Boldog új évet, szokásos?”

Na, ott értettem meg, hogy vannak dolgok, amiket nem az évszám határoz meg.

Volt olyan év is – talán 2007 –, amikor megfogadtam, hogy „nem költök hülyeségekre”. Ez nagyjából addig élt, amíg meg nem láttam egy új táncoslányt, akinek olyan mosolya volt, hogy az ember hirtelen elfelejtette a rezsit, a jövőt, meg azt is, hogy miért jött be eredetileg. Hülyeség? Lehet. De legalább következetes voltam: ugyanazokra a hülyeségekre költöttem, mint mindig.

Az újévi fogadalmak legnagyobb hazugsága az, hogy majd holnaptól mások leszünk. Nem holnaptól lesz más az ember, hanem legfeljebb kicsit őszintébb magához. Én például idén azt fogadtam meg, hogy nem hazudok magamnak. Ez így elég jól hangzik, ugye? Gyakorlatban annyit jelent, hogy bevallom: szeretem az éjszakát. Szeretem a félhomályt, a túl hangos zenét, a neonfényeket, meg azt az érzést, amikor az ember tudja, hogy nem itt kellene lennie… és pont ezért marad.

A sztriptízbár újévkor külön műfaj. Minden csillog, mintha Vegas és a körúti valóság összeházasodott volna egy rossz döntésből. A lányok mosolya kicsit fáradtabb, de profibb. A vendégek lelkesebbek, mint indokolt lenne. Mindenki ígérget mindenkinek: borravalót, visszatérést, jobb életet. Ott születnek a legszebb újévi fogadalmak – és ott halnak meg a leggyorsabban.

Én már nem akarok megváltozni januárban. Nekem elég, ha emlékszem. Azokra az évekre, amikor még mindent komolyan vettem. Azokra, amikor nem. Azokra az éjszakákra, amikből történet lett, nem tanulság. Mert a tanulságot mindenki elfelejti, de egy jó sztorit még évek múlva is elő lehet venni egy ital mellett.

Az igazság az, hogy az új év nekem nem a tiszta lapról szól. Inkább arról, hogy ugyanarra a lapra írok tovább, csak más tollal. A bár fényei ugyanazok, a zene ugyanúgy túl hangos, de valahogy minden januárban van benne egy kis nosztalgia. Mintha a múlt összekacsintana veled: „Na, megint itt?”

És én visszakacsintok. Mert lehet, hogy a fogadalmak elbuknak, de a történetek megmaradnak. Az új év meg… az csak egy újabb kifogás arra, hogy elmeséljük őket. 

Van az a pillanat, amikor a fények elhalványulnak, a zene lüktetni kezd, és a színpad közepén ott áll valaki – mezítláb, vagy tűsarkúban –, kezében a fémrúd, amit pár másodperccel később már úgy forgat körbe, mintha a gravitációt is kikapcsolta volna. A rúdtánc, vagy ahogy régen mondták, pole dance, mára már sokkal több lett, mint erotikus showelem: sport, művészet, önkifejezés, és nem mellesleg elképesztően kemény fizikai munka.

Egy kis múltidézés – a rúdtól a csillogásig

A rúdtánc gyökerei messzebb nyúlnak, mint azt sokan hinnék. Nem Las Vegasban született, és nem is egy füstös amerikai klubban. Az egész sztori még Indiában kezdődött, valamikor több száz évvel ezelőtt, a Mallakhamb nevű tradicionális sporttal. Ott a férfiak fából készült oszlopokon mutatták be akrobatikus mozdulataikat – erő, egyensúly és ügyesség, nem kevés életveszéllyel fűszerezve. A kínai cirkuszban is használtak hasonló eszközt, csak ott két rúd között ugráltak a sportolók, ezt hívták Chinese pole-nak.

Aztán ugorjunk a 20. század elejére: a vándorcirkuszok és a vásárok világába, ahol a sátorban már nemcsak akrobaták, hanem táncosnők is megjelentek. Ők hozták be a mozgásba a csábítást, a testbeszédet, a játékot – és persze a közönség hálásan tapsolt. Innen aztán egyenes út vezetett az 1920–30-as évek Amerikájába, amikor a burlesque és a cabaret világában a rúd végleg a színpad közepére került.

A modern rúdtánc tehát keveréke lett az ősi akrobatikának és a női test mozgásának ünneplésének. Egy kis fizika, egy kis erotika, és sok-sok izommunka.

A klubok aranykora – amikor a fények vörösen égtek

A 70–80-as évek Night clubjai voltak az igazi rúdtáncos aranykor. A füstös félhomály, a lassan mozgó reflektorok, a bárpultnál izzadó férfiak, és a táncos, aki pontosan tudta, hogyan kell egyszerre elcsábítani és távol tartani. A rúd nemcsak kellék volt, hanem partner – akivel a táncos flörtölt, harcolt, megpihent rajta.

Ebben az időszakban a rúdtánc végleg összefonódott az erotikával. De ne feledjük: nemcsak a csábításról szólt, hanem a kontrollról is. A táncos volt a helyzet ura – ő döntötte el, mit enged látni, és mit nem. A jó rúdtáncos nem vetkőzött le teljesen – elég volt, ha mozdult egyet a fényben, és a fantázia elvégezte a többit.

Sokan lenézték, sokan idealizálták – de a klubvilágban a rúd körül mindig ott kavargott a pénz, a vágy, és a szabadság illata.

A sport, ami kigyúrta magát

Aztán jött a 2000-es évek nagy fordulata. A rúdtánc kilépett a bárfüstből, és beköltözött a fitnesztermekbe. Elkezdtek versenyeket szervezni, új neveket kitalálni – pole fitness, pole sport –, és hirtelen mindenki rájött, hogy ez nemcsak szexi, hanem baromi nehéz is.

A profi sportolók elképesztő erővel és hajlékonysággal dolgoznak: az egész testüket használják, és a rúdhoz tapadnak, mintha mágnes lenne. A sportverzióban persze nincs tűsarok, nincs csábító mozdulat – csak a nyers izommunka, a fizika és a határok feszegetése.

De mégis, a rúdtáncban megmaradt valami a régi varázsból. Még a legkomolyabb bajnokságokon is ott bujkál a mozdulatokban az elegancia, a test öröme, és az a bizonyos kis adag „városi bűn”.

Erotika vagy művészet? Talán mindkettő.

Ma már két világ él egymás mellett: a sportos rúdtánc, amit olimpiára álmodnak, és az erotikus, ami továbbra is a Night clubok elengedhetetlen része. Az egyik az önfegyelemről és az erőről szól, a másik a játékról és a vágy megtestesítéséről.

És ha őszinték akarunk lenni: mindkettőben ott van az emberi test csodája. A rúdon nincsenek trükkök – ott minden valóságos. Az izom, a súlypont, a bőr, a csúszás, a fáradás – mind egyszerre dolgozik, és közben valami elképesztően látványos születik.

A rúd körül mindenki egyenlő

Érdekes módon a rúdtánc mára egyfajta önkifejezéssé is vált. Nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, sportolók és művészek egyaránt megtalálják benne a saját történetüket. Van, aki erőt, van, aki önbizalmat, van, aki egyszerűen csak szabadságot keres.

A rúdtáncban nincsenek tabuk. Van izzadság, van fájdalom, van büszkeség. És ha a klubban jársz, ahol a fények táncolnak a fémrúdon, vagy ha a konditeremben látod, ahogy valaki fejjel lefelé lebeg rajta – tulajdonképpen ugyanazt látod: az emberi test és a mozdulat közös, ősi táncát.

Ha van olyan hónap, amitől a legtöbben úgy húzzák össze a kabát gallérját, mintha soha az életben már nem akarnák levenni, akkor az a november. Ez az a sötét, komor, „hagyjatok már békén” típusú időszak, amikor reggel még vaksötét, este már vaksötét, délben meg csak úgy félhomályban pislog az ember, mintha valaki elfelejtette volna feltekerni az égen a villanyt. Hetek telnek el napsütés nélkül, és egyre kedvetlenebbek az emberek. 

Nekem valójában a november mindig is ilyen kis felnőtt advent volt, csak épp nem csokis ablakokat bontogatok, hanem a Marilyn bár bejárati ajtaját. Mert hát mit lehet csinálni ilyenkor? Kint a köd úgy ül a városon, mint egy hatalmas, benyugtatózott macska, bent viszont… hát bent azért más világ fogad. Főleg a Marilynben.

A Marilyn bár nem is igazán klub, nem is igazán bár… inkább egyfajta melegedő a léleknek. Tudod, az a fajta hely, ahol a bejáratnál már olyan illat csap meg, amitől úgy érzed, hogy hazatértél egy hosszú, fárasztó munkanap után. Csak itt nem kérnek számon, nincsenek további feladataid, annyi a dolgod, hogy jól érezd magad. És amikor már visszajáró vendég vagy, akkor tudod, melyik lépcsőfok nyikkan, melyik pultoslánnyal miről fogsz beszélgetni, és melyik táncoslány milyen zenére megy igazán bele a flow-ba.

És novemberben ez még hangsúlyosabb. Mert ilyenkor a sötétség nemcsak kint van, hanem a fejekben is. Munkahelyi év végi hajtás, hideg, ködszitálás, jeges szél, mindenki egy kicsit savanyúbb, egy kicsit csöndesebb, és egy kicsit befelé fordulósabb. A Marilyn meg ezzel szemben olyan, mint a város saját kis fényterápiája. A meleg, aranyszínű lámpák nem harsányak, nem villogósak, inkább olyanok, amire akkor ott, úgy érzed, hogy pontosan erre van szükséged. Meleg, puha, simogató fény.

És tudod, mi a legszebb? Hogy ott bent novemberben mindenki őszintébb. Nem tudom, hogy miért. Talán a sötétség miatt, talán a túl sok kabát alatt felgyűlt feszültségtől, vagy talán a félhomály teszi, de ilyenkor az emberek sokkal inkább elengedik magukat. Nem kell a nyári nagyszájúság, nem kell a tavaszi romantika, meg a téli karácsonyi kötelező mosoly. Novemberben az ember egyszerűen csak jelen van, ahogy van, kicsit fáradtabban, kicsit zárkózottabban, de valahogy őszintébben.

Ahogy leülsz a bárpulthoz, a pultos lány már kérdezés nélkül tolja eléd a „szokásosat”. Ő pontosan tudja, hogy novemberben kicsit hosszabb italt kérsz, mint máskor. A fények lágyan játszanak a pohár oldalán, a zene pedig valahol a lassú lounge és a régi funk között lebeg. Nem túl hangos, de épp eléggé ott van, hogy a gondolataidat elsodorja a helyi klíma.

És amikor felnézel, látod, hogy a színpadon épp melyik lány lép előre. A novemberi fények valahogy mindegyikükön másképp csillannak. A vörös hajú lánynál olyan, mintha egy kandalló lobogna mögötte. A fekete hajú, hosszúlábúnál meg olyan, mintha a sötétségből rajzolódna ki a testének minden íve. Ilyenkor valahogy még ők is lassabbak, komótosabbak. Nincs rohanás, nincs túlkapás. Csak a mozdulat, a fény és a ritmus. Mint egy lassított felvétel egy olyan filmből, amit újra és újra látni szeretnél. 

Novemberben a Marilyn olyan, mintha a városnak lenne egy titkos, meleg szíve. Minden este kialszik kint a fény, és valahol bent felkapcsolódik egy másik. És aki belép, az egy pillanatra elfelejti, hogy kint csatakosak az utcák, hogy a hideg végigcsípte a füleit, és hogy a nap már délután négykor lelépett.

Ezért szeretem én a novembert. Ezért szeretem a Marilyn bárt. Mert amikor a város a legcsúnyábban, legszürkébben néz ki, akkor a Marilyn pont ugyanannyira ragyog, mint mindig. Talán kicsit még jobban is. És amikor a bár ajtaja becsukódik mögötted, a kinti sötét hirtelen nem is zavar többé. Mert tudod, hogy bent vár a fény, a hangulat, a női nevetések, az italok csilingelése és az a fajta meleg, ami nem a fűtőtestből jön, hanem valahogy belülről.

November az év legsötétebb hónapja, de a Marilynben valahogy sosem az. Ott mindig van egy kis fény, egy kis sztori, egy kis mozgás, egy kis élet. És néha ez bőven elég ahhoz, hogy az ember átvészelje a hideget.

Na, ezt most nem könyvből olvastam, hanem a saját bőrömön tapasztaltam. Amikor pár éve kijutottam az Államokba, gondoltam, ha már ott vagyok, illik megnézni, hogyan csinálják ők a sztriptízt. Tudjátok, Vegas, neonfény, dollárzápor, nagy amerikai álom meg minden, amit a filmekben látunk. Hát, gondoltam, nézzük, mennyire valós ez az egész.

Bementem az egyik híresebb helyre – nem nevezem meg, de annyit mondok, hogy a parkolóban több volt a Bentley, mint bármely más autómárka. A belső tér lenyűgöző volt: full pompa, vérprofi fénytechnika, lüktető zene, hatalmas színpad, csillogás. A lányok gyönyörűek, mintha photoshoppal születtek volna, minden mozdulat kiszámolt, elcsigázott, profi, és hibátlan. De valahogy… mégis üres. Tudod, az a fajta szépség, amit megnézel, de nem érzel tőle semmit. Ott ültem, a whisky lassan fogyott, a zene dübörgött, a lány meg körözött a rúdon, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a telefonomat bámulom bambán. 

Nem azért, mert nem volt színvonalas a műsor, valójában tökéletes koreográfiára épült fel az egész. Csak épp semmi lelke nem volt. Minden mozdulat a pénzre ment. Az volt az érzésem, hogy egy pillantás – tíz dollár. Egy mosoly – húsz. Egy ölelés – száz. És még akkor is, amikor odajött a táncoslány, tudtam, hogy nem engem néz, hanem a külsőm  alapján próbálja felmérni bankkártyám limitjét.

Na most, gyertek velem vissza Európába. Ott kezdődik, hogy nálunk a sztriptíz nem „business”, hanem műfaj. Egy jó európai bárban nem a pénz beszél először, hanem a hangulat. Nincs az a görcsös, műmosolyos „Hi honey, wanna dance?”, hanem egy természetes, játékos légkör alakul ki elsősorban, beszélgetéssel, italozással, kellemes időtöltéssel. A lányok nem robotok, hanem igazi nők. Tudnak nézni, tudnak mosolyogni, és főleg – tudják, hogy a csábítás nem ott kezdődik, hogy mikor esik le a felső, hanem abban a másodpercben, amikor a tekintetük elkapja a tiédet. Ami pedig a leglényegesebb, nem sürgetnek, ők valóban azt szeretnék, hogy lazulj el és érezd jól magad. 

És akkor beszéljünk a magyar lányokról… hát, komolyan mondom, nincs párjuk. Jártam már pár helyen Európában – Prágában, Berlinben, Barcelonában –, de amikor hazajövök, és beülök egy pesti klubba, az mindig más. A magyar csajokban van valami, amit máshol nem találsz. Az a kelet-európai báj, az a kicsit vad, kicsit titokzatos, mégis természetes kisugárzás. Nem akarnak színészkedni, nem tolják túl. Egyszerűen csak ott vannak, és te már el is felejted, hogy miért jöttél. És pontosan ez a vendégszeretet az, ami megfizethetetlen. 

Emlékszem egy estére jópár évvel ezelőtt, egy vidéki klubban ültem – semmi flanc, csak egy sötét sarok, füst, jazzes háttérzene. Bejött egy lány, hosszú, fekete haj, olyan mozgással, mint aki tudja, hogy minden szem rá szegeződik, de nem érdekli. Lassan mozgott, nem volt benne semmi kapkodás. Nem szólt hozzám, csak ránézett a poharamra, majd rám, és elmosolyodott. Abban az egy mosolyban több erotika volt, mint Vegas összes csillogó bárjában együttvéve. Na, ez az, amit az amerikaiak soha nem fognak érteni.

Ott kint a show a testre épül. Itt Európában pedig a hangulatra. Ott szórod a pénzed, itt pedig élsz. Ott nézel, itt átélsz. És ez hatalmas különbség. Egy magyar táncoslány nem csak vetkőzik – ő elvarázsol. Nem pusztán táncol, hanem játszik veled. Tudja, mikor nézzen rád, vagy hogy mikor forduljon el, mikor hagyjon egy pillanatnyi csendet, hogy a fejedben már tovább pörögjön a kép.

A végén, mikor kifizeted az italod, és kilépsz az éjszakába, Vegasban csak az üres pénztárcád marad. Persze kapsz élményt a pénzedért, de az leginkább a látványra épül fel, ami nem egy maradandó élmény. Magyarországon pedig, miután távozol egy sztriptíz bárból, biztosan elkísér egy olyan mosoly, ami még napok múlva is előugrik a fejedben, és szinte biztos, hogy újra meglátogatod a helyet. 

Szóval, ha valaki megkérdezi tőlem, hol jobb a sztriptíz – hát, én már tudom a választ. Az igazi élmény nem a neonfényben, hanem a tekintetben, meg a whisky illatában lakik. És ha valaki azt mondja, hogy a magyar lányok a világ legszebbjei – én csak annyit mondok: ez nem legenda. Ez tény.

Szeretjük hangoztatni, hogy a jéger valójában nem is pia, hanem gyógyszer. Ez az állítás biztosan megállná a helyét, ha nem lenne mindenkinek legalább egy őrült története, amiben biztosan főszerepet kapott a jéger. Viszont kevés olyan meredek sztori van, amiben valamilyen gyógyszer lenne a bűnös. Mesélek egy őrült estéről én is, de előbb nézzünk egy kis jéger-történelmet.

A Jägermeister Németország egyik legismertebb gyógynövénylikőrje, amelyet 1935-ben mutattak be Curt Mast, egy Braunschweig-i likőrgyáros receptje alapján. A neve szó szerint „vadászmester”-t jelent, utalva a német vadászati hagyományokra, amit a címkén látható agancsos szarvas is szimbolizál – a legenda szerint Szent Hubertus látomására utalva, aki egy kereszttel díszített szarvasagancsot látott. Az ital receptjét 56 különböző gyógynövény, fűszer, gyökér és gyümölcs keveréke adja, köztük fahéj, gyömbér, csillagánizs és sáfrány. A keveréket először alkoholban áztatják, majd hónapokig tölgyfahordóban érlelik, mielőtt palackba kerülne. Bár eredetileg emésztést segítő likőrnek szánták, a Jägermeister a 1970-es, 80-as évektől a fiatalok körében kultikus bulialkohol lett, különösen a „Jägerbomb” koktélnak köszönhetően, amely energiaitallal kombinálva világszerte népszerűvé vált. Ma a márka egyszerre őrzi tradicionális gyökereit és testes, fűszeres ízét, miközben modern szimbólummá nőtte ki magát az éjszakai életben.

Történelem óra vége, gondolom sokan átugrották ezt a bekezdést, de azért én örülök hogy leírhattam. 

Van egy ismerősöm, aki kizárólag jégert iszik, minden egyes alkalommal, soha semmi más rövidet. Valójában a kísérőt sem váltogatja, az pedig minden alkalommal sör. Jéger és sör, mindig mindenhol, legyen szó bármilyen összejövetelről, utazásról, akármilyen alkalomról, neki csak ez a két ital játszik. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ő az a tipikus márkahű ember, a reklámoknak egyáltalán nem ő a célközönsége, mert a megszokott dolgait soha a büdös életben nem fogja lecserélni semmi másra. 

Biztos neked is van ilyen ismerősöd, ugyanaz a frizura immáron 30 éve, ugyanannál a fodrásznál, mindig ugyanaz az autómárka, ő az az ember aki soha nem kóstol meg új ízeket egy étteremben, tulajdonképpen mindentől irtózik, ami új vagy más. 

Éppen most töltötte be az 50-et, és kitalálunk neki egy meglepetés szülinapot. Nem örült. Mi viszont igen, mert gondoltuk, megpróbáljuk kimozgatni a komfortzónájából. A program a következő volt: vacsora egy indiai étteremben, ezután gyárlátogatással egybekötött kóstoló a Zwack unikumgyárban, majd ezt követően sztriptízbár. Gondoltuk az unikum közel áll a jégerhez kategóriájában, biztosan örülni fog, hogy új gyógynövénykeveréket kóstolhat. Nem örült. Ő nem az a tipikus lelkesedős fajta ember. Az indiai étterem bejárata előtt elküldött minket a picsába, de mi győzködtük, hogy itt az idő új ízeket kóstolni, B oldal, meg minden, végül megtörtük és beadta a derekát. 

Az unikumos programot hitte is, meg nem is, kicseszésnek tartotta, de végül a szilvásra azt találta mondani, hogy nem is olyan rossz, és ez igazán nagy szó tőle.

Végül a Marilyn Night Club következett, mint utolsó állomás, és én kimondottan a jegermaister estre időzítettem a programot. (Ezért figyeljétek az eseménynaptárt, nem győzöm hangsúlyozni, mert sosem tudhatjátok, hogy melyik témaest jön kapóra!)

És ezen a ponton Laci arca végre felderült. Nem is a táncoslányok látványa, nem a sztriptíz, nem a poledance, nem a table dance, még csak nem is a 90-es évek zenéi -amit kimondottan neki kértünk, hanem kizárólag a jéger dobta fel. Meg a csapolt sör. Valójában Lacit könnyű boldoggá tenni. 

Itt már az egész csapat lelazult egy kicsit, és kitaláltuk, hogy akkor legyen a nagy tükrös különterem, folytassuk ott az estét zártkörűen, mégiscsak születésnapot ünneplünk, a Marilyn különtermei éppen az ilyen alkalmakra lettek kitalálva. Néhány táncoslány (és jéger) kíséretében elfoglaltuk a helyünket, és kezdetét vette a műsor. Mindenki jól érezte magát, egyedül Laci feszengett, meg egy kissé sápadtnak is tűnt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, ezen a helyen mindig megszűnik az időérzékem, de egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Laci eltűnt. Ezen a ponton már senki nem volt szomjas, szóval az is eltartott vagy fél óráig, amíg megszületett a döntés, hogy meg kéne keresni. Ekkor már elég sokan voltak a klubban, és a zuhany színpad előtt kisebb csődület volt. Laci meglett. Bent tusolt önfeledten, kisgatyában, két táncoslány kíséretében. Innentől az este csak foszlányokban volt meg nekem, de arra emlékszem, amikor megjelent Laci felesége. 

Utóbb kiderült, hogy rosszul lett az indiai kaja- unikum kóstoló- jéger, sör kombótól, és felhívta a feleségét, hogy jöjjön érte. Ezután a mosdóba ment, ahol szépen kipakolta az est tartalmát, ott eltöltött egy kis időt, valamivel jobban lett, és jó ötletnek gondolta, hogy kipróbálja a zuhany show-t. Csak éppen a korábbi telefonhívásáról feledkezett meg, és talán egy időre arról is, hogy egyáltalán házas… 

A martini nemcsak egy ital – egy korszak szimbóluma. Elegancia, hűvös önbizalom, és egy kis titok minden kortyban. Az eredete azonban nem teljesen egyértelmű: egyesek szerint az 1800-as évek közepén, Kaliforniában, egy aranyásó kérte a „Martinez” nevű koktélt, amiből aztán a martini fejlődött ki. Mások szerint a híres vermutgyártó Martini & Rossi ihlette a névadást. Bárhogy is legyen, a martini gyorsan a kifinomult italozás jelképévé vált.

A klasszikus recept egyszerű: gin és száraz vermut, jéggel keverve, nem rázva – legalábbis a James Bond-éra előtt. A ’20-as–’30-as években a martini a jazzkorszak és a speakeasy bárok sztárja lett, a pohár pedig a film noir hősök kezében örökre bevésődött a kollektív emlékezetbe. Később megjelentek a variációk: a vodka martini, a dirty martini olívás lével, sőt, a modern édesebb verziók is.

A martini több mint ital: stílusnyilatkozat. Egy pohárban ott az időtlen hűvösség, a letisztult ízlés, és az a bizonyos „cool”, amit semmi más nem tud utánozni.

Emlékszem, kisgyerekkoromban a szüleim nagyon szerettek martinizni. Mindig elővették hozzá a nászajándékba kapott ólomkristály poharakat, és esküszöm, még a testtartásuk is megváltozott, ahogyan akkurátusan készülődtek a martini estékre. Áthívták a szomszédból Julikát, meg a férjét, Ferit. Julika valami irodai munkát végzett, Feri pedig egyszerű gyári melós volt. Anyámék ilyenkor megadták a módját, kiöltöztek, felkerült az ünnepi csipketerítő is az asztalra, aminek a közepén ott díszelgett a magyar kártya. Ott sorakoztak a poharak és sütemények, amiből ha venni akartam egyet, akkor anyám a kezemre csapott, hogy az a vendégeké, ott a széle a konyhában, azt egyem. 

Nem voltunk különösebben gazdagok, egy nyolcadik emeleti másfél szobás panelben laktunk, de bizonyos események alkalmával a szüleim szerettek Dallas hangulatot teremteni.

Szerettem, amikor vendégek jöttek, Julika például kimondottan kedves volt, megfűzte anyámat, hogy maradhassak az asztalnál egy ideig és én legyek az osztó a kártyánál, Feri pedig engedte, hogy megkóstoljam a martinit. 

-Nagylegény már -mondta a méltatlankodó apámnak (14 éves voltam), hadd kóstolja meg, semmi baja nem lesz ettől az édes szartól -mondta egy gyári munkás nemes egyszerűségével. 

Hát így indult a martinis pályafutásom.

Később persze rájöttem, hogy ez egyáltalán nem az én italom, de akkor elegánsnak és kivételesnek tartottam. 

Nosztalgiát ébresztett bennem a Marilyn Night Club martini estje. Évek óta nem ittam már ezt az “édes szart”, gondoltam, miért ne?

Valójában meglepően jólesett, egészen más hangulata volt így, egy valóban fényűző környezetben, gyönyörű sztriptíz táncosok társaságában, és végre valódi martinis pohárban szervírozva. 

Gyengén indult az este, csak néhány törzsvendég volt rajtam kívül, igaz hogy korán érkeztem aznap. Aztán elkezdek érkezni a vendégek, és pillanatok alatt megtelt a hely. Láthatóan nem csak bennem ébresztett nosztalgiát a martini, mert szinte kivétel nélkül mindenki azt rendelt. 

Éjfél körül extra show műsor kezdődött, két új táncoslánnyal bővült a Marilyn csapata, egyszerűen szenzációsak, mindenképpen érdemes nekik szentelni egy estét. Kimondottan kellemes hangulatú éjszaka volt, bár semmi különösebb esemény nem történt, kisebb-nagyobb társaságok érkeztek-távoztak, én pedig csak ültem a bárpultnál, és kiélveztem ezt az elegáns, ráérős estét.

Talán ebben rejlik a martini titka:  leülsz és megadod a módját, egy este, amikor nem sietsz sehová…

Az este már a bejáratnál ígéretes volt. A Marilyn ajtaján ma este egy kis olasz zászló lengett, és az ajtón belépve a pultos lány “Buonasera”-val köszöntött, mintha egy velencei kávézóban lennénk. Minden vendég kezébe nyomtak egy pohár proseccót – “ajándék a háztól, signore”, a háttérben hangulatos olasz zene szólt, és a refrénnél már fél ház együtt énekelt. 

Lehuppantam az egyik félhomályos asztalhoz, szemben a színpaddal, ahol épp egy fekete hajú, olíva bőrű lány mozgott lustán, de pontosan annyi tudatossággal, hogy minden férfitekintet rajta maradjon. A pultnál ülő régi törzsvendégek úgy bólogattak az ütemre, mintha minden héten itt töltenék az olasz estét – és gyanítom, tényleg így van.

A lány, aki később mellém ült, egy nagyobb portugál társasággal érkezett és Gina néven mutatkozott be. Tipikus mediterrán szépség: sötétbarna haj, mandulavágású szem, olyan mosoly, amiben egyszerre volt benne a “most jól szórakozunk” és a “vigyázz, mert bajba sodorlak” ígérete. 

– Te szereted az olasz estéket? – kérdezte, miközben belekortyolt a proseccójába.

– Jobban, mint kéne – feleltem. – Olaszországban mindig történik valami, ami miatt később csak a fejemet fogom… vagy vigyorgok napokig.

– Voltál ott sokszor? – hajolt közelebb.

– Túl sokszor – vigyorodtam el. – Mondjuk, volt egy nyaralás, ami mindent vitt.

Gina érdeklődve felkönyökölt, és úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy ebből nem templomlátogatás lesz. Én meg hátradőltem, és hagytam, hogy a prosecco és a zene visszarántson abba a régi nyárba…

Az egész úgy kezdődött, hogy pár haverral leugrottunk Rimini mellé, valami apartmanos szállásra. Első este még csak a tengerparti sétányt jártuk be, de másnap már bekeveredtünk egy tengerparti klubba, ahol minden második szám Eros Ramazzotti volt, a többi meg valami olyan zene, amitől a lányok maguktól léptek a parkettre.

Ott találkoztam Laurával – hosszú, vörösesbarna haj, zöld szem, napbarnított bőr… Megvártam, hogy bárpulthoz lépjen, kért egy Aperol Spritzet, én pedig odamentem hozzá egy “Ciao bella”-val, amire nevetett, és azonnal átváltott angolra, nehogy az első mondatnál lebukjak, hogy a szókincsem kábé három szó.

Az este gyorsan haladt: tánc, nevetés, egyik ital a másik után, meg az a fajta közelség, amikor a zenét már nem is hallod, csak az ő hangját. Később, mikor a társaság már szétoszlott, ketten sétáltunk le a partra. A homok még langyos volt, a víz pedig halkan csapott a lábunkhoz. Leültünk, és beszélgettünk mindenről – a kedvenc ételekről, filmekről, és persze arról, miért imádják az olasz férfiak a magyar nőket… és fordítva.

Aztán egyszer csak megcsókolt. Nem az a bizonytalan, próbálkozós csók volt, hanem az a fajta, amiben benne van az egész mediterrán nyár. Hajnalig ott maradtunk, és mikor visszamentem a szállásra, a srácok csak annyit mondtak:

– Nem is te lennél, ha egy utazás során nem tűnnél el egy nővel!

Szerettem volna még találkozni vele, de másnap a strandon egy férfival láttam őt viszont, és jól látszott a köztük levő testbeszédből, hogy nem aznap ismerkedtek meg. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és ennyi volt. 

– Szóval – fejeztem be a történetet, visszatérve a Marilyn félhomályába –, amikor ma meghallottam itt az olasz zenét, azonnal beugrott Laura és az a nyár.

Gina elmosolyodott, és közelebb hajolt.

– Tudod, nekem is van pár ilyen sztorim… de azt csak egy  prosecco mellett mesélem el.

– Akkor hozzunk még egyet, mondtam, és intettem a pult felé.

A zene közben egy pörgősebb olasz funkyra váltott, a színpadon másik lány vette át a stafétát, de Gina ott maradt mellettem. A poharak újrateltek, és az este már azon a ponton járt, amikor tudod, hogy nem sietsz sehová.

A Marilyn olasz estéjén nem kellett Riminiig utazni – elég volt egy pohár prosecco, egy szép nő, és a megfelelő dal, hogy újra érezzem egy emlékezetes olaszországi nyaralás minden emlékét. És ki tudja… lehet, hogy pár év múlva majd erről az estéről mesélek valaki másnak, ugyanígy.