Szerző: peter

Szeretjük hangoztatni, hogy a jéger valójában nem is pia, hanem gyógyszer. Ez az állítás biztosan megállná a helyét, ha nem lenne mindenkinek legalább egy őrült története, amiben biztosan főszerepet kapott a jéger. Viszont kevés olyan meredek sztori van, amiben valamilyen gyógyszer lenne a bűnös. Mesélek egy őrült estéről én is, de előbb nézzünk egy kis jéger-történelmet.

A Jägermeister Németország egyik legismertebb gyógynövénylikőrje, amelyet 1935-ben mutattak be Curt Mast, egy Braunschweig-i likőrgyáros receptje alapján. A neve szó szerint „vadászmester”-t jelent, utalva a német vadászati hagyományokra, amit a címkén látható agancsos szarvas is szimbolizál – a legenda szerint Szent Hubertus látomására utalva, aki egy kereszttel díszített szarvasagancsot látott. Az ital receptjét 56 különböző gyógynövény, fűszer, gyökér és gyümölcs keveréke adja, köztük fahéj, gyömbér, csillagánizs és sáfrány. A keveréket először alkoholban áztatják, majd hónapokig tölgyfahordóban érlelik, mielőtt palackba kerülne. Bár eredetileg emésztést segítő likőrnek szánták, a Jägermeister a 1970-es, 80-as évektől a fiatalok körében kultikus bulialkohol lett, különösen a „Jägerbomb” koktélnak köszönhetően, amely energiaitallal kombinálva világszerte népszerűvé vált. Ma a márka egyszerre őrzi tradicionális gyökereit és testes, fűszeres ízét, miközben modern szimbólummá nőtte ki magát az éjszakai életben.

Történelem óra vége, gondolom sokan átugrották ezt a bekezdést, de azért én örülök hogy leírhattam. 

Van egy ismerősöm, aki kizárólag jégert iszik, minden egyes alkalommal, soha semmi más rövidet. Valójában a kísérőt sem váltogatja, az pedig minden alkalommal sör. Jéger és sör, mindig mindenhol, legyen szó bármilyen összejövetelről, utazásról, akármilyen alkalomról, neki csak ez a két ital játszik. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ő az a tipikus márkahű ember, a reklámoknak egyáltalán nem ő a célközönsége, mert a megszokott dolgait soha a büdös életben nem fogja lecserélni semmi másra. 

Biztos neked is van ilyen ismerősöd, ugyanaz a frizura immáron 30 éve, ugyanannál a fodrásznál, mindig ugyanaz az autómárka, ő az az ember aki soha nem kóstol meg új ízeket egy étteremben, tulajdonképpen mindentől irtózik, ami új vagy más. 

Éppen most töltötte be az 50-et, és kitalálunk neki egy meglepetés szülinapot. Nem örült. Mi viszont igen, mert gondoltuk, megpróbáljuk kimozgatni a komfortzónájából. A program a következő volt: vacsora egy indiai étteremben, ezután gyárlátogatással egybekötött kóstoló a Zwack unikumgyárban, majd ezt követően sztriptízbár. Gondoltuk az unikum közel áll a jégerhez kategóriájában, biztosan örülni fog, hogy új gyógynövénykeveréket kóstolhat. Nem örült. Ő nem az a tipikus lelkesedős fajta ember. Az indiai étterem bejárata előtt elküldött minket a picsába, de mi győzködtük, hogy itt az idő új ízeket kóstolni, B oldal, meg minden, végül megtörtük és beadta a derekát. 

Az unikumos programot hitte is, meg nem is, kicseszésnek tartotta, de végül a szilvásra azt találta mondani, hogy nem is olyan rossz, és ez igazán nagy szó tőle.

Végül a Marilyn Night Club következett, mint utolsó állomás, és én kimondottan a jegermaister estre időzítettem a programot. (Ezért figyeljétek az eseménynaptárt, nem győzöm hangsúlyozni, mert sosem tudhatjátok, hogy melyik témaest jön kapóra!)

És ezen a ponton Laci arca végre felderült. Nem is a táncoslányok látványa, nem a sztriptíz, nem a poledance, nem a table dance, még csak nem is a 90-es évek zenéi -amit kimondottan neki kértünk, hanem kizárólag a jéger dobta fel. Meg a csapolt sör. Valójában Lacit könnyű boldoggá tenni. 

Itt már az egész csapat lelazult egy kicsit, és kitaláltuk, hogy akkor legyen a nagy tükrös különterem, folytassuk ott az estét zártkörűen, mégiscsak születésnapot ünneplünk, a Marilyn különtermei éppen az ilyen alkalmakra lettek kitalálva. Néhány táncoslány (és jéger) kíséretében elfoglaltuk a helyünket, és kezdetét vette a műsor. Mindenki jól érezte magát, egyedül Laci feszengett, meg egy kissé sápadtnak is tűnt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, ezen a helyen mindig megszűnik az időérzékem, de egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Laci eltűnt. Ezen a ponton már senki nem volt szomjas, szóval az is eltartott vagy fél óráig, amíg megszületett a döntés, hogy meg kéne keresni. Ekkor már elég sokan voltak a klubban, és a zuhany színpad előtt kisebb csődület volt. Laci meglett. Bent tusolt önfeledten, kisgatyában, két táncoslány kíséretében. Innentől az este csak foszlányokban volt meg nekem, de arra emlékszem, amikor megjelent Laci felesége. 

Utóbb kiderült, hogy rosszul lett az indiai kaja- unikum kóstoló- jéger, sör kombótól, és felhívta a feleségét, hogy jöjjön érte. Ezután a mosdóba ment, ahol szépen kipakolta az est tartalmát, ott eltöltött egy kis időt, valamivel jobban lett, és jó ötletnek gondolta, hogy kipróbálja a zuhany show-t. Csak éppen a korábbi telefonhívásáról feledkezett meg, és talán egy időre arról is, hogy egyáltalán házas… 

A martini nemcsak egy ital – egy korszak szimbóluma. Elegancia, hűvös önbizalom, és egy kis titok minden kortyban. Az eredete azonban nem teljesen egyértelmű: egyesek szerint az 1800-as évek közepén, Kaliforniában, egy aranyásó kérte a „Martinez” nevű koktélt, amiből aztán a martini fejlődött ki. Mások szerint a híres vermutgyártó Martini & Rossi ihlette a névadást. Bárhogy is legyen, a martini gyorsan a kifinomult italozás jelképévé vált.

A klasszikus recept egyszerű: gin és száraz vermut, jéggel keverve, nem rázva – legalábbis a James Bond-éra előtt. A ’20-as–’30-as években a martini a jazzkorszak és a speakeasy bárok sztárja lett, a pohár pedig a film noir hősök kezében örökre bevésődött a kollektív emlékezetbe. Később megjelentek a variációk: a vodka martini, a dirty martini olívás lével, sőt, a modern édesebb verziók is.

A martini több mint ital: stílusnyilatkozat. Egy pohárban ott az időtlen hűvösség, a letisztult ízlés, és az a bizonyos „cool”, amit semmi más nem tud utánozni.

Emlékszem, kisgyerekkoromban a szüleim nagyon szerettek martinizni. Mindig elővették hozzá a nászajándékba kapott ólomkristály poharakat, és esküszöm, még a testtartásuk is megváltozott, ahogyan akkurátusan készülődtek a martini estékre. Áthívták a szomszédból Julikát, meg a férjét, Ferit. Julika valami irodai munkát végzett, Feri pedig egyszerű gyári melós volt. Anyámék ilyenkor megadták a módját, kiöltöztek, felkerült az ünnepi csipketerítő is az asztalra, aminek a közepén ott díszelgett a magyar kártya. Ott sorakoztak a poharak és sütemények, amiből ha venni akartam egyet, akkor anyám a kezemre csapott, hogy az a vendégeké, ott a széle a konyhában, azt egyem. 

Nem voltunk különösebben gazdagok, egy nyolcadik emeleti másfél szobás panelben laktunk, de bizonyos események alkalmával a szüleim szerettek Dallas hangulatot teremteni.

Szerettem, amikor vendégek jöttek, Julika például kimondottan kedves volt, megfűzte anyámat, hogy maradhassak az asztalnál egy ideig és én legyek az osztó a kártyánál, Feri pedig engedte, hogy megkóstoljam a martinit. 

-Nagylegény már -mondta a méltatlankodó apámnak (14 éves voltam), hadd kóstolja meg, semmi baja nem lesz ettől az édes szartól -mondta egy gyári munkás nemes egyszerűségével. 

Hát így indult a martinis pályafutásom.

Később persze rájöttem, hogy ez egyáltalán nem az én italom, de akkor elegánsnak és kivételesnek tartottam. 

Nosztalgiát ébresztett bennem a Marilyn Night Club martini estje. Évek óta nem ittam már ezt az “édes szart”, gondoltam, miért ne?

Valójában meglepően jólesett, egészen más hangulata volt így, egy valóban fényűző környezetben, gyönyörű sztriptíz táncosok társaságában, és végre valódi martinis pohárban szervírozva. 

Gyengén indult az este, csak néhány törzsvendég volt rajtam kívül, igaz hogy korán érkeztem aznap. Aztán elkezdek érkezni a vendégek, és pillanatok alatt megtelt a hely. Láthatóan nem csak bennem ébresztett nosztalgiát a martini, mert szinte kivétel nélkül mindenki azt rendelt. 

Éjfél körül extra show műsor kezdődött, két új táncoslánnyal bővült a Marilyn csapata, egyszerűen szenzációsak, mindenképpen érdemes nekik szentelni egy estét. Kimondottan kellemes hangulatú éjszaka volt, bár semmi különösebb esemény nem történt, kisebb-nagyobb társaságok érkeztek-távoztak, én pedig csak ültem a bárpultnál, és kiélveztem ezt az elegáns, ráérős estét.

Talán ebben rejlik a martini titka:  leülsz és megadod a módját, egy este, amikor nem sietsz sehová…

Az este már a bejáratnál ígéretes volt. A Marilyn ajtaján ma este egy kis olasz zászló lengett, és az ajtón belépve a pultos lány “Buonasera”-val köszöntött, mintha egy velencei kávézóban lennénk. Minden vendég kezébe nyomtak egy pohár proseccót – “ajándék a háztól, signore”, a háttérben hangulatos olasz zene szólt, és a refrénnél már fél ház együtt énekelt. 

Lehuppantam az egyik félhomályos asztalhoz, szemben a színpaddal, ahol épp egy fekete hajú, olíva bőrű lány mozgott lustán, de pontosan annyi tudatossággal, hogy minden férfitekintet rajta maradjon. A pultnál ülő régi törzsvendégek úgy bólogattak az ütemre, mintha minden héten itt töltenék az olasz estét – és gyanítom, tényleg így van.

A lány, aki később mellém ült, egy nagyobb portugál társasággal érkezett és Gina néven mutatkozott be. Tipikus mediterrán szépség: sötétbarna haj, mandulavágású szem, olyan mosoly, amiben egyszerre volt benne a “most jól szórakozunk” és a “vigyázz, mert bajba sodorlak” ígérete. 

– Te szereted az olasz estéket? – kérdezte, miközben belekortyolt a proseccójába.

– Jobban, mint kéne – feleltem. – Olaszországban mindig történik valami, ami miatt később csak a fejemet fogom… vagy vigyorgok napokig.

– Voltál ott sokszor? – hajolt közelebb.

– Túl sokszor – vigyorodtam el. – Mondjuk, volt egy nyaralás, ami mindent vitt.

Gina érdeklődve felkönyökölt, és úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy ebből nem templomlátogatás lesz. Én meg hátradőltem, és hagytam, hogy a prosecco és a zene visszarántson abba a régi nyárba…

Az egész úgy kezdődött, hogy pár haverral leugrottunk Rimini mellé, valami apartmanos szállásra. Első este még csak a tengerparti sétányt jártuk be, de másnap már bekeveredtünk egy tengerparti klubba, ahol minden második szám Eros Ramazzotti volt, a többi meg valami olyan zene, amitől a lányok maguktól léptek a parkettre.

Ott találkoztam Laurával – hosszú, vörösesbarna haj, zöld szem, napbarnított bőr… Megvártam, hogy bárpulthoz lépjen, kért egy Aperol Spritzet, én pedig odamentem hozzá egy “Ciao bella”-val, amire nevetett, és azonnal átváltott angolra, nehogy az első mondatnál lebukjak, hogy a szókincsem kábé három szó.

Az este gyorsan haladt: tánc, nevetés, egyik ital a másik után, meg az a fajta közelség, amikor a zenét már nem is hallod, csak az ő hangját. Később, mikor a társaság már szétoszlott, ketten sétáltunk le a partra. A homok még langyos volt, a víz pedig halkan csapott a lábunkhoz. Leültünk, és beszélgettünk mindenről – a kedvenc ételekről, filmekről, és persze arról, miért imádják az olasz férfiak a magyar nőket… és fordítva.

Aztán egyszer csak megcsókolt. Nem az a bizonytalan, próbálkozós csók volt, hanem az a fajta, amiben benne van az egész mediterrán nyár. Hajnalig ott maradtunk, és mikor visszamentem a szállásra, a srácok csak annyit mondtak:

– Nem is te lennél, ha egy utazás során nem tűnnél el egy nővel!

Szerettem volna még találkozni vele, de másnap a strandon egy férfival láttam őt viszont, és jól látszott a köztük levő testbeszédből, hogy nem aznap ismerkedtek meg. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és ennyi volt. 

– Szóval – fejeztem be a történetet, visszatérve a Marilyn félhomályába –, amikor ma meghallottam itt az olasz zenét, azonnal beugrott Laura és az a nyár.

Gina elmosolyodott, és közelebb hajolt.

– Tudod, nekem is van pár ilyen sztorim… de azt csak egy  prosecco mellett mesélem el.

– Akkor hozzunk még egyet, mondtam, és intettem a pult felé.

A zene közben egy pörgősebb olasz funkyra váltott, a színpadon másik lány vette át a stafétát, de Gina ott maradt mellettem. A poharak újrateltek, és az este már azon a ponton járt, amikor tudod, hogy nem sietsz sehová.

A Marilyn olasz estéjén nem kellett Riminiig utazni – elég volt egy pohár prosecco, egy szép nő, és a megfelelő dal, hogy újra érezzem egy emlékezetes olaszországi nyaralás minden emlékét. És ki tudja… lehet, hogy pár év múlva majd erről az estéről mesélek valaki másnak, ugyanígy.

Talán mind közül ez tetszett nekem legjobban a nyári programok közül. Aki követte a Marilyn Table Dance bár eseménynaptárát, az jól tudja, hogy milyen fantasztikus programokkal és ajándékokkal várták a vendégeket minden csütörtökön. Aki pedig nem követte nyomon, az szégyellje magát, de legalábbis bánkódjon egy keveset, mert állati jó programokról maradt le! 

Most azokhoz szólok (írok), akik még egyetlenegyszer sem szedték össze a bátorságukat, hogy meglátogassák Budapest legnívósabb sztriptíz bárját. 

Mi vár rád, amikor belépsz az ajtón?

-Nos, először is egy fényűzően berendezett szórakozóhelyen találod magad, bármennyire is jónak képzeled el, azt szorozd meg minimum tízzel. 

Itt mindig szól a zene, de nem a radio1, reklámokkal, mint egy középszerű kávézóban vagy étteremben. Nem! Itt minden este DJ szolgáltatja a jobbnál-jobb zenéket. 

Miközben a bárpult felé sétálsz, elhaladsz a színpad előtt, ahol megcsodálhatod a rúdtáncos lányokat, általában egyszerre egyet, de nem ritka, hogy egyszerre kettőt is. Ekkor alaposabban körbenézel, és akkor realizálod, hogy valójában a mennyországban landoltál a Kálvin térről, a Marilyn ajtaja olyan, akárcsak a Narniába vezető szekrény ajtó. Egy egészen más világ tárul eléd. Körülnézel, és mindehol gyönyörű nőket látsz. Mosolyognak, köszöntenek, úgy fogadnak, hogy attól azonnal jobban érzed magad, mint bárhol máshol valaha. 

A bár jobb oldalán kényelmes kanapékat és alacsony asztalokat látsz. Bizony, ezek az asztalok szolgálják a Table Dance helyszínét, amit feltétlenül ki kell próbálnod, ha betértél, mert komolyan maradandó élményt nyújt. 

De ha te jobban szereted a privát elvonulását, ennek sincs akadálya, a Marilyn többféle különteremmel is szolgál számodra, ahol a műsor csak neked szól. 

A privát táncok ára jól látható helyen van kifüggesztve, itt nincs lehúzás vagy átverés, pontosan azt kapod, amit kértél. 

-Na de akkor hol a hiba -kérdezed most magadtól- biztosan őrült drágák a piák. Nos, kapaszkodj meg, nem! Teljesen átlagos áron juthatsz hozzá a kedély javítódhoz, sőt, azt mondanám, hogy budapesti viszonylatban kimondottan konszolidált árakkal találod magad szemben. Ami pedig 32 éve változatlan: itt a fél deci, az fél deci maradt. Itt nincs nevetséges 2 centes ital, mint a legtöbb szórakozóhelyen, ahol ez ráadásul fel sincs tüntetve. 

-Na de milyen furcsa lehet, hogy egy vadidegen táncoslány tart neked erotikus táncot -gondolhatod most magadban, ez annyira lélektelen. Nos, a válaszom erre is: nem! Ez egyáltalán nincs így, mivel a lányok kedvesek, közvetlenek, beszélgetnek veled, meghallgatnak, szórakoztatóak, és kimondottan fesztelenül érezheted magad a közelükben. Arról nem is beszélve, hogy otthonosan mozognak bármilyen szituációban, és kitűnő házigazdák. 

-De mi van akkor, ha zsúfolásig tele van a hely? Igen, ez gyakran előfordul, ami jó hír számodra, mert akkora bulikba csöppenhetsz bele, amilyet még nem láttál. Részese lehetsz például egy legénybúcsúnak, ahol a hangulat csak visz magával, és úgy érzed, hogy te is az ünneplőkhöz tartozol. Olyan show műsort láthatsz a színpadon, amitől leesik az állad, és utána azon kapod magad, hogy a legénybúcsús csapat tagjaival koccintgatsz, gratulálsz a vőlegénynek, és együtt bulizol velük hajnalig. Egészen pontosan hajnal 4-ig is akár, mert a Marilyn ebben is egyedülálló, nem zár be éjfélkor. 

-Jó, de a táncos lányokon kívül nincsenek ott más nők, hiszen a nők nem járnak sztriptíz bárba, vagyis ott nem lehet ismerkedni! -vitatkoznál most velem, de az a helyzet, hogy megint nincs igazad, mert igen gyakran megfordulnak itt női vendégek is. Láttam itt már szülinapos csaj csapatot, koedukált baráti társaságokat, innen parizni induló kizárólag nőkből álló társaságokat, nehogy azt hidd már, hogy egy ilyen nívós sztriptíz bár csak a férfi közönséget vonzza! 

-Oké, de mi van akkor, ha te nagyobb társasággal érkeznél? -próbálsz még mindig kifogást keresni, hogyan fértek majd el mondjuk ötvenen? 

Figyelj, megint csak dobnod kell a kifogást, mert a Marilynben akár száz ember is kényelmesen elfér egyszerre. 

Mivel nem maradt más kifogásod, most jönnél azzal, hogy meleg van. Nos, a bár klimatizált, de ha még ennek ellenére is meleged lenne, hát zuhanyozz le! Igen! Itt ezt is megteheted, mégpedig egy gyönyörű táncos lány kíséretében, nem máshol, mint a zuhany színpadon! 

Vizes lesz az alsód? Ez sem probléma, kapsz egy vadiúj szárazat ajándékba! 

Most komolyan, mire vársz még? Figyeld az eseménynaptárt, minden csütörtökön téma est, az őszi programok is eléggé ígéretesek! Hidd el nekem, ha egy igazán felhőtlen és szórakoztató estére vágysz, teljesen felesleges tovább gondolkodnod a helyszínen! A Marilynben minden adott ahhoz, hogy könnyedén a törzshelyeddé váljon, ahogyan nekem is! Bízz bennem, tegyél egy próbát!

Ez is a Marilyn egyik eseménye volt júniusban! A szabadságot ünnepelni nagyon is helyénvaló, legyen szó bármilyen szabadságról, habár ez nyilvánvalóan a nyár, és a vele járó szabadság érzéséről szólt. Meg természetesen a sztriptízbár adta szabadságról.

Te mikor érezted magad utoljára igazán szabadnak? 

Nekem a nyár valami varázslatos módon újra és újra előhozza ezt az érzést. 

Ha az ember már felkarcolta az ötödik X-et, elkezdik utolérni az emlékek. Jönnek, mint a hullám a Balatonparton, néha csak egy-egy emlék foszlány, máskor pedig egészen élesen, mintha nemrég történt volna, ami igazából 30 éve volt. Szerintem ez attól függ, hogy éppen mi idézi elő az emléket. A nyár különösen nosztalgikus időszak ilyen szempontból. Elég egy ismerős zene a rádióban vagy egy fröccs egy étterem teraszán, és máris visszarepülök a kilencvenes évek közepébe, amikor még nem volt másnap. Csak az este volt, meg az „itt és most”.

Valahol ’95 körül járhattunk. A nyár javában tombolt, én meg akkoriban az albérletemből épp csak kievickélve, félállásból, félálomban éltem a fővárosi életet. De ahogy eljött az első igazán meleg nyári hétvége, nem volt kérdés: irány a Balaton. Ez egyetlen nyáron sem volt kérdés vagy döntés, ez volt a normális mindenki számára. Tudom, most már inkább Horvátország, de akkoriban a fiatalok számára a magyar tenger volt az úticél. Csak mentél, ahová hívtak, aztán lesz, ami lesz.

A haverokkal kibéreltünk egy kis faházat Zamárdiban. Semmi luxus, épphogy nem ázott be az eresz alatt. De egyáltalán nem a szállás számított, hanem hogy közel legyünk a parthoz, a lányokhoz meg a bárpultokhoz. A sorrendet tetszés szerint lehetett variálni.

A program rém egyszerű volt, délig alvás, délutánonként strandolás, néha egy-egy sörözés a mólónál, de az igazi élet este kezdődött. Volt egy hely, talán „Hullám” volt a neve, vagy „Sirály”. Már nem is tudom. Csak arra emlékszem, hogy minden este ott kötöttünk ki. Ott, meg egy bizonyos Vivi mellett, aki… nos, ő volt maga a nyár.

Vivi nem a klasszikus szőke bombázó volt. Inkább az a cserfes, mosolygós, veszélyesen cuki típus, akinek a dumája olyan volt, mint a fröccs: könnyűnek tűnik, aztán egyszer csak fejbe csap. Egy este szó szerint belém botlott a tánctéren, én pedig valami olyasmit mondtam neki, hogy ez csakis a sors keze lehet, ő ezen felnevetett, és onnantól kezdve nem volt megállás.

Innen indult, és nem is kellett ennél több, ennyire egyszerű volt az ismerkedés. Nem volt hetekig tartó chatelés egy randit megelőzően, aminek a 90%-a általában kudarccal végződik. Ez volt a régi jó offline világ. 

Végigtáncoltuk az éjszakát, közben elmeséltük egymásnak az életünk felét – a másik fele ráért másnapra, amit persze egyikünk sem tartott be.

Hajnaltájt együtt sétáltunk le a partra. Ott még volt egy kis nyüzsgés, bár nem egészen olyan, mint nappal, néhány párocska a pokrócokon, pár fáradt pecás a vízparton. Mi csak leültünk a stégre, lábunk a vízben, a levegő sűrű volt, mint a balatoni hekk illata. Aztán Vivi rám nézett, és csak annyit mondott:

– Ugye tudod, hogy ez csak egy éjszaka?

– Ezért éri meg emlékezni rá majd harminc év múlva, nem? – válaszoltam.

Nem volt nagy dráma másnap, semmi elbúcsúzás, se telefonszám csere. Akkoriban nem volt semmilyen social media felület, ahol rákereshetsz a másikra, csak az emlék. De az úgy maradt meg, ahogy kell: tökéletesen.

A Balaton (vagy bármely más vízpart nyáron) azóta is ugyanaz, csak mi változtunk. Már nem ugrálok be hajnali négykor a vízbe, inkább nézem a naplementét egy padon, és eszem a lángost sajt meg tejföl nélkül, mert a gyomrom már nem díjazza az extrákat. De amikor megcsap az igazi nyár illata, az megmagyarázhatatlan nyár illat, akkor mindig eszembe jut az az éjszaka (meg persze sok másik is) és a gondolat, hogy hány olyan nyár volt, amikor tényleg nem volt másnap.

Mostanában ritkábbak az ilyen random hétvégi kiruccanások, nyilván én is kevésbé vagyok már spontán, meg egy baráti társaságot sem könnyű összetrombitálni pár nap leforgása alatt. Meg az ember folyamatosan változik, 50 évesen nem feltétlenül csajozni indulsz, ha hétvégi programról van szó. Persze nem baj, ha végül úgy végződik az este, és időnként még most is úgy végződik. Én egy percig sem bánom, hogy kihasználtam a fiatal éveim minden percét. Ha lenne gyerekem, és a húszas évei elején járna, valószínűleg neki is ezt javasolnám, hogy élje meg a fiatal éveit szabadon, mert ezek az évek soha nem jönnek vissza. 

A fiatalság nem a korodat tükrözi, hanem azt az érzést, hogy még minden megtörténhet. És mi más definiálná ennél jobban a szabadság fogalmát?

Legyen ez a blogbejegyzés most egy megemlékezés a világ egyik legcsodálatosabb és legtitokzatosabb nőjéről, akinek nevét viseli a kedvenc sztriptíz bárom. 

A Marilyn Table Dance bárban június elején került megrendezésre Marilyn Monroe születésnapjának évfordulójára meghirdetett esemény. Idén lenne 99 éves, akár meg is élhette volna, de neki nem ez a sors jutott. 

Hogyan vált ez a gyönyörű nő ennyire ikonikussá, és miért van az, hogy mindmáig senki nem tud a nyomába lépni? 

Valahányszor meglátom azt az ikonikus képet, tudjátok, azt a fehér ruhásat, ahol a szellő a magasba emeli a szoknyáját, mindig elkap valami különös érzés. Egyszerre nosztalgia, vágyakozás és szomorúság. Mert Marilyn Monroe több volt számomra, mint egy színésznő. Ő volt a nő, akit sosem ismerhettem meg, de akit valahogy mégis mindig ismertem.

Gyerekként egy régi fekete-fehér fotón láttam először, talán képeslap volt, nem emlékszem pontosan. Csillogott a szeme, mosolygott, és olyan természetes bájjal mozdult, mintha az egész világ csak az ő színpada lenne. És talán az is volt. Aztán amikor először hallottam a hangját, az a kicsit selypítő, mégis érzéki hang, na ott teljesen végem volt. Azt éreztem, hogy “Igen, ő az.”

Marilyn Monroe, vagy ahogy anyakönyvezve volt: Norma Jeane Mortenson. Már a neve is olyan, mint egy régi hollywoodi történet kezdete. Egy lány, aki sötét árnyak közül, nehéz gyermekkorból indult el, és csillagként ért az ég tetejére – de csak azért, hogy túl gyorsan zuhanjon vissza onnan.

Kevés ember volt annyira ellentmondásos, mint ő. Egyszerre volt a világ szexszimbóluma és egy törékeny, bizonytalan nő, aki mindennél jobban vágyott az elfogadásra. A kamerák előtt ragyogott, de a forgatások szüneteiben gyakran szorongott, sírt, késett. Nem azért, mert nem érdekelte a munka, hanem mert rettegett attól, hogy nem elég jó. Milyen érdekes ez, nem igaz? Ha látsz egy gyönyörű nőt, meg sem fordul a fejedben, hogy bizonytalan lehet magában. 

Ami számomra igazán különlegessé tette, az az, hogy nem játszotta meg magát. Még a legszínpadiasabb pillanataiban is volt benne valami őszinte. Nem csak a külseje miatt szerették az emberek – bár az is tagadhatatlanul lenyűgöző volt –, hanem azért, mert egyszerűen érezni lehetett rajta, hogy ő is ember. Esendő, érzékeny, szeretetre vágyó, aki mintha nem is lenne tisztában azzal, hogy mennyire szexi. 

Sokan emlékeznek rá a Szőkék előnyben vagy a Van, aki forrón szereti című filmekből, ahol kacér mosollyal és hibátlan időzítéssel nevettette meg a világot. De én sokszor inkább az Egy kis hely a nap alatt vagy a Kallódó emberek Monroe-jára gondolok. Azokra a jelenetekre, ahol egy nő próbálja elhitetni magával, hogy rendben van, miközben belül majdnem összeomlik. Ezekben volt ő igazán valóságos, nyilván azért, mert valójában a saját életét vitte vászonra. 

A szerelmi élete talán jobban előtérbe került, mint a tehetsége, pedig abban az időben még nem kapott akkor hangsúlyt a celebség, mint napjainkban. Joe DiMaggio, Arthur Miller… nagy nevek, mégsem tudta egyikük sem megtartani őt magának. Talán senki sem tudta volna. Nem azért, mert nem volt méltó hozzájuk, hanem azért, mert Monroe nemcsak egy nő volt, hanem egy életérzés. Egy legenda, akit nem lehet keretek közé szorítani.

A halála, mindössze 36 évesen, máig fájdalmas emlék. A mai napig rejtély lengi körül: baleset, öngyilkosság vagy valami sokkal sötétebb? A válasz talán már nem is számít. Az a tény, hogy elment, túl korán, és annyira értelmetlenül, mindenki számára megrendítő szerintem. 

De tudjátok mi a furcsa? Ahogy telnek az évek, Marilyn nem halványul. Épp ellenkezőleg. A fiatalsága, a mosolya, a fájdalma, a titokzatossága, mind ott van a régi filmkockákon, a fotókon, a social media felületeken, milliónyi helyen, nincs ember a világon, aki ne ismerné fel őt. És minden alkalommal, amikor megnézek tőle egy jelenetet, úgy érzem, mintha egy pillanatra újra élne. Nem úgy, mint egy színésznő, hanem mint valaki, akit ismertem. Vagy legalábbis szerettem volna ismerni. Van az a kifejezés a nőkre, hogy “a szomszéd lány”, ezt akkor használjuk, ha valakit valami miatt ismerősnek érzünk, ismeretlenül. Nos, Marilyn a legszexibb szomszéd lány volt. 

Marilyn Monroe nem csak a férfiak álma volt. Ő a nő volt, aki önmagát próbálta megtalálni egy világban, ami folyton formálni akarta őt. Nekem -ahogy sok más férfinak is- ő halhatatlan ikon marad örökre.  “Soha nem értettem igazán ezt a szexszimbólum dolgot… Ez a gond, a szexszimbólum egy tárgy lesz. Én utálok csak egy tárgy lenni. De ha már valaminek a szimbóluma vagyok, akkor inkább leszek a szexé, mint valami másé, aminek szimbóluma van.” -így nyilatkozott önmagáról 1962-ben, a Life magazin hasábjain. 

Ilyen is volt a Marilyn Night Clubban május elején, bizony! És mennyire jó kis rendezvény volt! Ha ott voltál, akkor tudod. Aki pedig nem volt ott, annak elmesélem. 

De előbb egy kis történelem óra, hogy valójában miről is szól ez az ünnep:

Az Európa Tanácsot 1949. május 5-én alapították, ezért 1964-ben ez a napot a tanács ünnepnapnak nevezte ki.

Az EU Európa-napját 1985-ben vezették be az Európai Közösségek, ez az Európai Unió jogelőd szervezete. A dátum a Robert Schuman által előterjesztett, 1950. május 9-i Schuman-nyilatkozathoz kapcsolódik, ez a nyilatkozat az, amelyet az Európai Unió kialakulásához vezető út kezdetének tekintünk.

Így az Európa-napot néha Schuman-napként vagy az Egyesült Európa napjaként is emlegetnek. Mindkét napot az európai zászló kitűzésével ünneplik. Különböző online és helyszíni tevékenységek sokaságával ünneplik az EU tagállamaiban, valamint az uniós intézmények székhelyén, Brüsszelben, Luxemburgban és Strasbourgban.

Én például nem is tudtam eddig, hogy létezik Európa koktél. Igaz, hogy nem is vagyok túl koktélos típus, inkább a sört részesítem előnyben, ha már alkohol, esetleg long drinkek még szóba jöhetnek. 

Azon az estén egy születésnapos csapat ünnepelt, elég sokan voltak, nem csak férfiak, hanem nők is, az ilyen estéket szeretem a legjobban a kedvenc sztriptíz báromban. És a Marilyn ebben is kiemelkedik a többi Night Club közül Budapesten, ugyanis a többi helyre nem szívesen engednek be női vendégeket, ami számomra érthetetlen. Sokkal jobb a hangulat, amikor vegyes a társaság. 

Tehát jó nagy társaság volt, 40-50 fős. Az ünnepelt megkapta az ajándékát, egy fergeteg jó rúdtánc műsort a színpadon, amiben ő kapta a főszerepet. Igaz, a végére néhány haverja is pályázott némi mellékszerepre, ezért hamar megtelt a színpad. Elképesztően jó hangulat volt. 

Az éjszaka akkor vett érdekes fordulatot, amikor megérkezett egy olasz legénybúcsús csapat. Ilyenkor az szokott történni, hogy a két társaság vegyül egymással, most sem történt ez másképp. A táncos lányok elképesztően jó vendéglátók, itt úgy érzed magad, minta egy házibuliba érkeznél, ahol a házigazdák mind gyönyörű istennők, akik mindvégig gondoskodnak arról, hogy te a lehető legjobban érezd magad. 

Időközben érkeztek még kisebb társaságok, magányos férfiak, néhány külföldi turista, pár törzsvendég, mint jómagam is. 

Már bőven elütötte az óra az éjfélt, amikor beállított még egy holland csoport is. A szülinapos csapatnak még a jó fele ott volt, az olaszok is jelen voltak teljes létszámmal. Megfigyeltem, hogy az olasz és francia csoportok szinte kivétel nélkül mindig hajnalig maradnak. Tudnak bulizni, mi tagadás!

Tehát miután megérkezett a holland csapat, onnantól kapott igazi hangsúlyt az Európa nap. 

Ez a legjobb ebben a Night Clubban, hogy akárhány társaság érkezik, végül mindig megtalálják egymással a közös hangot. Én pedig időről-időre íj haverokat is szerzek. Gondolnád, hogy egy éjszakai klub ilyen nagyszerű nemzetközi kapcsolatokra is alkalmas?

És még mennyi mindenre ezen kívül… gyönyörű sztriptíz táncos lányok, hatalmas ital kínálat, színvonalas műsorok, kurvajó zene, és mindig garantáltan jó hangulat. Ezt nyújtja a Marilyn Club, több mint 30 éve. Egyeztem pontosan 32 éve már. Szerintem nincs az országban -de talán egész Európában- még egy ilyen elképesztő szórakozóhely! 

Ilyen esemény is volt a Marilyn Night Clubban, és lássuk be, ez tökéletesen passzol a májushoz. Hiszen tavasszal esnek szerelembe a legtöbben, persze csak az, aki arra vágyik. Aki pedig másra, az ilyenkor biztosan új partnert talál. Van az angolban egy elég jó kifejezés a laza kapcsolatra: situationship. 

A situationship nevéből adódóan a situation (szituáció) és a relationship (kapcsolat) szóból tevődik össze, és gyakorlatilag egy elköteleződés nélküli párkapcsolatot jelent. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy csak szex, bár ez sem igaz teljesen, mert ebbe a kapcsolatba beleférnek közös programok, de az például nem, hogy megismerjétek egymás családját, vagy barátait. A situationship-ben mindkét fél egyedülállóként vesz részt. Nem mutatják be egymást senkinek. 

Ez tökéletesen lefedi, hogy mi az, amire például én is vágyom már évek óta. És az a legjobb, hogy egyre több nő is realizálja ennek a kapcsolatnak az előnyeit. Ebben talán az is szerepet játszik, hogy betöltöttem az ötven évet, és a korombeli nők nagy része már túl van mindenféle kapcsolaton, egy vagy több váláson, illetve valószínűleg már van egy jól működő élete. Ebbe az életbe -munka, gyerekek, edzés, szórakozás, egyéb ügyes-bajos dolgok- nem fér bele egy teljes értékű kapcsolat. Nincs rá elég idő és energia. A situationship éppen bele passzol az ilyen jól működő rendszerbe. Nincs elköteleződés, nincs számonkérés, és nincs kizárólagosság. Tulajdonképpen olyan, mint egy barátság -extrákkal. Persze az is előfordul, hogy idő közben az egyik fél többet szeretne. Ilyenkor vagy kapcsolat lesz belőle, vagy szakítás. Általában a szakítás a gyakoribb. Mondhatjuk erre, hogy szomorú, de valójában nem az. Igazából sokkal kevésbé sérül az ember egy ilyen szakítás után, mint egy valódi kapcsolat után, hiszen minden előre le van tisztázva. 

Na de térjünk vissza a Marilyn Night Club szerelemünnep rendezvényéhez. Ebben az volt az érdekes, hogy párok is érkeztek. Engem mindig lenyűgöz, ha egy kapcsolatba belefér a közös sztriptíz bározás. Szerintem az ilyen párok menők és nyitottak. Láttam én már sok mindent, mióta éjszakázni járok, de még mindig érnek meglepetések. Egy kb 10 évvel ezelőtti sztorit mesélek el. 

Következő volt a szitu: érkezett egy pár, a nő valamivel idősebb volt a faszinál, de látszott rajtuk, hogy elég régóta együtt vannak. Ezt valahogy első ránézésre le lehet venni egy párról. Az is látható volt, hogy először csinálnak ilyen közös programot. A faszinak persze a nulladik perctől csorgott a nyála a táncoslányok után, de szépen hellyel kínálta az asszonyt a bárpultnál, rendelt maguknak italt, és nézte a rúdtánc műsort. Két asztalnál is ment a Table Dance éppen, azt is érdeklődéssel figyelte. A nő unottan nézett végig az egész báron, és leginkább azt nézte, hogy a faszija mit néz. Látszott már az első perctől, hogy ennek nem lesz jó vége, ugyanis ők nem tűntek kimondottan nyitott párnak. Látszott mindkettőjükön, hogy feszélyezve érzik magukat, a férfi amiatt, hogy ott van a nője, a nő pedig azért, hogy egyáltalán ott kell lennie. Gondolom, nem a nő ötlete volt egy ilyen csütörtök este. 

Egymás után rendelték az italokat, ez némiképp oldotta köztük a feszültséget. 

A táncos lányok többször is oda mentek hozzájuk, kedvesen beszélgettek velük, olyankor egy kicsit oldottabbak lettek. Egyszer csak megérkezett még egy pár, látszólag őket várták, üdvözölték egymást és leültek egy asztalhoz. A másik pár sokkal lazábbnak tűnt, alig telt el tíz perc az érkezésüket követően, és a nő rendelt is egy asztaltáncot a pasijának. Ezen felbuzdulva a másik nő is kért egyet a hites urának. Egy kicsit olyan volt a szitu, mintha a két nő egymást akarná túl licitálni, de az elsőként érkezett pár nő tagjának nem volt őszinte a mosolya. A másik nő viszont szemmel láthatóan élvezte az estét, beszélgetett a táncos lányokkal, a pultosokkal, táncolt, jól érezte magát. 

Hosszasan beszélgetett két lánnyal a pultnál, ami egyet jelenthetett: privát táncot szeretne valamelyik különteremben. Én kimondottan bírom az ilyen nőket, akik teljes mértékig kihasználják egy szórakozóhely lehetőségeit. Vissza is ment az asztalukhoz, látszott, hogy ecseteli a társaságnak az ötletet, a két faszi arca felderült egyből, de a másik nőn látszott, hogy neki itt telt be a pohár. Már egyáltalán nem próbált uralkodni az érzésein, felugrott az asztaltól, felképelte a párját, és kiviharzott a bárból. A faszija utána viharzott? Nos igen, félórával később, a privát tánc után. Hogy mi a dolog tanulsága? Nos, nem minden párnak való a sztriptíz bár, mint program. Mindenesetre a jelenlevő vendégek -engem is beleszámítva- jól szórakoztak a külön programon.